2019. 11. 20. 06:30 | [email protected]

A labdarúgás népszerűsége tagadhatatlan. Szeretjük a focit. Milliárdszámra találunk szurkolókat szerte a világon. A pályák lelátóin, a tévé előtt otthon vagy a kocsmában az emberiség jelentékeny része nézi a meccseket. Ha nem találnánk benne örömet, aligha pazarolnánk az időt ilyesmire. Időnként megpróbálják megfejteni, hogy mi a titka a focinak, miért vagyunk úgy oda érte. Nem veszem a bátorságot, hogy viselkedéstani, lélektani, kulturális és szociológiai mélységekbe bocsátkozzam alá, mert csak a sikertelenség biztos reményében fejeli az ember a tizenegyest.

Abban azért talán kiegyezhetünk az olvasóval, hogy a futball számos olyan sajátossággal bír, ami egyértelműen magyarázza a hozzá fűződő erős érzelmeinket. A játékszabályok elég érthetőek, a játékban elérhető maximális tempó is befogadható a nézőnek, aki örömmel konstatálhatja, hogy a pálya mérete és a játékosok száma ügyesen lett kikalkulálva ehhez. Néző és játékos egyaránt örömmel fogadja, hogy a test-test elleni küzdelem alapesetben nem gátja a meccs folyamatosságának. Mint minden okos szabályrendszerrel, úgy a futballéval is vissza lehet élni persze. A labda helyett a baba rugdosása például lehet taktikai elem, de a szurkolók jóindulatának megnyerésére öngyilkos stratégia.

Szeretjük a focit, mert nem kisasszonysport. Szeretjük, mert fegyelmet követel ugyan a csapatoktól, de az igazi spílerek egyéni képességeinek megcsillogtatására is lehetőséget ad. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a futballpálya mint játéktér igazi színház is. Elég, ha csak a gólörömhöz kapcsolódó nagyjeleneteket vesszük számításba. Nem is beszélve a színészkedésről, a szimulált fájdalom megjelenítéséről. Azt hiszem,

nincs még egy sportág, amelynek a drámaiságát annyi ok nélküli fetrengés fokozná.

Van egy titok a futballban, ami ott lappang a műkínlódások mögött. Kihüvelyezhetetlen, hogy miért mindig a fejüket fogják a sérültet játszó focisták. Megrúgják a lábukat, elfekszenek, és jól láthatóan fáj a fejük. Sérülés esetén más sportágakban és a civil életben egyaránt a fájó testrészhez kap mindenki.

Milyen rendezői elképzelésre, milyen színi tanodai képzésre alapozódik a szimulálók színészi eszköztára? Lehetséges, hogy a műesésekkel együtt sajátítják el a fájdalmas fejfogást az ifjú játékosok? Persze lehet, hogy pusztán egyezményes jel ez, a pályán zajló kommunikáció része. A szakvezető és az orvos megnyugtatására szolgál, ha a focista összerogy, és nem létező fájdalmában a fejéhez kap: semmi pánik, mester, jól vagyok, mindjárt játszhatunk tovább.

Hozzászólások