Újra meghódította a fehérvári teátrum színpadát Decsi Edit

Már gyerekként meghódítottad a fehérvári teátrum színpadát. Hogyan kerültél ebbe a közegbe?

Akkoriban a színházban minden évben volt egy olyan bemutató, amihez gyerekszereplőket kerestek, ekkor 9-10 éves voltam. Szórólapokat osztogattak a suliban, hogy keresik például Olivért és társait (Twist Olivér). Eljöttem egy válogatóra, ahol énekelni, táncolni kellett, és többedmagammal beválogattak, ami azt jelentette, hogy mondjuk három jelenetben átmentünk a színpadon. Ekkor beleláthattam abba, hogy milyen is a színházi világ belülről, és nagyon megtetszett, aztán mivel minden évben volt lehetőség, ezért mindig jelentkeztem. Később, amikor már kinőttem a gyerekszerepekből, kaptam lehetőséget statisztaként is. Kiváltságos helyzetnek éreztem, hogy láthatom, hogy történik az a csoda, amit aztán a néző már kész előadásként lát. Beleszerettem abba, hogy részese lehetek ennek a „titoknak”.

Ezen tapasztalatok után pályaválasztáskor már egyenes volt az út a színművészet felé?

A gondolat megvolt, de az út nem volt olyan egyenes. Érettségi után a budapesti és a kaposvári színművész szakra egyaránt jelentkeztem, de csak két évvel később, tehát harmadik próbálkozásra vettek fel a Kaposvári Egyetem Művészeti Karára. Kaposváron az első felvételinél a harmadik rostáig jutottam, ez felbátorított, hogy tovább próbálkozzak. A második alkalommal nagyon görcsös voltam, nagyon akartam, volt bennem egy megfelelési kényszer. A harmadik évben ezt el tudtam engedni, kicsit talán úgy is éreztem, hogy „nekem már mindegy”. És akkor sikerült. Nem tudom, hogy negyedszer megpróbáltam volna-e.

Hogy emlékszel vissza a kaposvári évekre, milyen tapasztalatokat gyűjtöttél?

Az a négy év – az ötödiket már gyakorlaton töltöttem – iszonyatosan meghatározó volt. Mohácsi János és Znamenák István voltak az osztályvezető tanáraim, és egy igazi testvéri szövetség jött létre az osztálytársaimmal. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezekkel az emberekkel élhettem át az egyetemi évek magasságait és mélységeit. A mai napig van karácsonyi és nyári, évadzáró összejövetelünk, persze igyekszünk ezen felül is találkozni, de nehezen tudjuk összeegyeztetni ezeket az alkalmakat. 

Az egyetemről a kecskeméti Katona József Színházba vezetett az utad, ahol majdnem tíz évet töltöttél.

Egyetemi hallgatóként kerültem Kecskemétre, ott töltöttem a gyakorlatomat, majd leszerződtettek a társulathoz. Volt, hogy a tanáraim is rendeztek a színházban, ami pályakezdőként biztonságot adott és úgy érezhettem, hogy nem kell hirtelen felnőni az egyetem után. Minden évben kaptam olyan lehetőséget, ami számomra nagy feladat volt, ez lehetett műfaji kihívás, szerep, vagy az, hogy olyan rendezővel dolgozhattam, akivel addig még nem. Évadonként öt-hat bemutatóm volt, ez kellett is ahhoz, hogy fejlődjek. Az utolsó években már kevesebb előadásban játszottam, de nagyobb szerepeket bíztak rám. Egyre inkább megálltam a saját lábamon, és épp mire úgy éreztem, hogy szükségem van a váltásra, addigra a bátorságom is meglett hozzá.

Ekkor lettél szabadúszó, ugye?

Igen, megérett bennem a gondolat, hogy megpróbáljak Kecskeméten kívül is helytállni. Az elmúlt három évben játszottam Vácon, Szolnokon, Szombathelyen, Szegeden. Mindemellett Kecskemét elhagyása után elhívtak castingra az M2 Petőfi TV-hez. Elkezdtem műsorvezetőként, később riporterként, szerkesztőként dolgozni, és közben szabadúszó színésznő voltam, de a kettőt együtt nem volt könnyű menedzselni. Tartottam attól, hogy kikopok a színházi szakmából, mert úgy gondolják a televíziózás túlságosan lefoglal.

Jött végül egy válaszút, amikor dönteni kellett a televíziós munka és a színpad között?

Amikor eljött a pillanat, és döntenem kellett a kettő között, napokig emésztettem magam. De mindig a színház volt a szerelem, így aztán rájöttem, hogy ez nem is kérdés. Nagyon hálás vagyok a tévének, rengeteget tanultam, sok emberrel találkoztam, és izgatottan várom, hogy a megszerzett tapasztalatok milyen hatással lesznek a színházi munkámra.

Hogyan vezetett ez az út a Vörösmarty Színházba?

Kecskeméten együtt dolgoztam Horváth Csabával és Bagó Bertalannal, az utolsó évemben az utolsó két darabomat velük csináltam. Aztán egy váratlan pillanatban tavaly megcsörrent a telefonom, szó szót követett, és idén januárban csatlakoztam a társulathoz.

A Csongor és Tünde előadásban láthatott először a fehérvári közönség. Milyen volt újra itthon színpadra lépni, és milyen feladatok várnak még rád az idei évadban?

Már játszottam korábban Csongor és Tündét Kecskeméten, így nem ez volt az első színpadi találkozásom a darabbal. Akkor Mirígyet alakítottam, most pedig Ledér szerepét játszom. Nagyon vártam a próbákat, főleg azért, mert azt gondolom, hogy a színházzal, a társulattal, és mindenkivel, aki itt dolgozik, a munka által fogok igazán megismerkedni. Vannak a társulatban olyan színészek, akik már itt játszottak a gyerekszerepeim idején is. Ők is, és az újonnan megismert kollégák is mind nagyon kedvesen, szeretettel és bizalommal fogadtak. Van bennem egy furcsa izgatottság, hogy megmutassam mivé cseperedtem. Ami a továbbiakat illeti, már zajlanak az Iphigenia Auliszban próbái, a bemutató május 18-án lesz. Ebben Iphigenia anyját, Klüthaimnesztrát játszom.

A közönség soraiban is szívesen megfordulsz szabadidődben?

Ahogy csak időm engedi. Igyekszem a fehérvári repertoárt végignézni, de szívesen látogatok más vidéki színházakat is. Nemrég a Miskolci Nemzeti Színházban jártam, vagy legutóbb a Győri Balett Abigél című előadását néztem meg és persze figyelemmel kísérem szeretett osztálytársaim munkásságát is.