„Nem történelmet csinálunk, hanem a gyermekeink jövőjét alapozzuk meg” – vallja Hirtling István

– Még személyesen is ismertem Shvoy Lajost, Spányi Antal egyik legendás elődjét – mutat a falon lógó festményre egy mosoly kíséretében. Hirtling István immár hatodik esztendeje kapcsolódik aktívan a Vörösmarty Színházhoz s így Székesfehérvárhoz is, mely várost mára második otthonaként tartja számon. Családi gyökerei apai ágon amúgy is Székesfehérvárhoz kötik.

– Az első pillanattól kezdve otthonosan mozogtam itt – mondja. S mi sem lehetne erre nagyobb bizonyíték, mint hogy tavaly III. Béla szerepében is viszontláthattuk a koronázási szertartásjátékokban. Szakrális helyen alakított egy – sokak számára – szakrális személyt.

– Sokat dolgozom a Katolikus Rádióban, például hangjátékok, regényfelolvasások, verses műsorok résztvevőjeként – válaszolja arra a kérdésre, a vallás mennyire van jelen mindennapjaiban. Aztán kiegészíti magát: – Az ember családi, kulturális és vallási identitása meghatározza az életét. Bár, teszem hozzá, ez az én esetemben nem jelent kizárólagosságot: világéletemben a nyitottságot és a sokszínűséget hirdettem, úgy, ahogyan azt a szüleimtől tanultam. Ők is mélyen motiváltak voltak a vallási identitásukat tekintve, ugyanakkor soha nem zárkóztak el a más vallást, más ideológiát vallóktól. Számukra sosem létezett a kirekesztés fogalma. Befogadóak voltak még annak ellenére is, hogy a kor, amelyben éltek, a befogadásra nem tanította, nem motiválta őket – emlékezik vissza István.

Fiatalkori emlékek

Majd gyermekkori emlékeiről mesél. Felidézi fiatalkori éveit Csepelen – egy olyan településen, amely a háborút követően deklarált munkáskerület volt. Feleleveníti a gyár államosítását, a Lenin-szobor elhelyezésének momentumát, s azt is, amint a szobor kezébe egyik napról a másikra rejtélyes módon zsíros kenyér került. Aztán csakhamar szól a templomba járásról is. Mint elmeséli, a vasárnap reggeli miséken még ministrált, délután pedig már úttörőavatáson vagy más megmozduláson vett részt: felkötötte a piros nyakkendőt, trombitát fújt.

– Mindig szerettem szerepelni, ez már itt is látszódott – ékeli közbe, majd kiemeli: soha nem érezte hátrányát annak, hogy templomba járó család gyermeke. Mindenesetre, mint megfogalmazza, ennek köszönhetően vált nyitott, befogadó felnőtté. Egy olyan emberré, akit érdekelnek a személyes sorsok, a családi indíttatások, az, hogy mi rejlik az adott személy egy-egy döntésének hátterében. Így tudta hitelesen megformálni III. Bélát is.

Hirtling István, mint III. Béla

– Ahogyan a magyar királyok történetei egymás után sorakoznak, egyre több írásos anyag áll rendelkezésünkre. A velük kapcsolatos történetekben mindig a személyességet és a személyes pillanatokat keresem: azt, hogy az adott történelmi helyzetben milyen körülmények motiválták az illetőt, aki éppen király, kiválasztott vagy felkent, de mégiscsak ember volt. Hiszen ugyanazok az emberi motivációk, teljesen hétköznapi és egyszerű érzelmi hatások vezették őket döntéseikben, amelyek bennünket is. Szerepet játszhat a hiúság, az önzés, a nyitottság és a megértés egyaránt. Úgy vélem, a mai fiatalokhoz is ezeken az érzelmeken, a személyességen keresztül lehet közelebb hozni ezeket a történeteket. Ha ikonokról, a régmúltba vesző, nagy történelmi alakokról beszélünk, a fiatal csak egy ködös masszát lát. De abban a pillanatban, ahogy az emberi motívumokat közelebb hozzuk, s egyre több motivációt talál a történetírás, mindez egyre izgalmasabbá és befogadhatóbbá teszi az adott kort és a karaktert – magyarázza a színművész, aki természetesen a saját életéből is tud példát hozni állítása igazolására.

– A tizennégy éves fiam tanulmányai közben látom, tapasztalom, hogy ez a személyesség köti le őt, ezen keresztül érdeklődik a történelem iránt. Hiszen nemcsak a nagy történelmi pillanatok számítanak – ismerjük a hívószavakat: aláírta, bevezette, kinyilvánította, befejezte –, hanem az is, hogy mindeközben az adott történelmi személy reggel felkelt, elment mosakodni, majd érte egy jó vagy rossz hír, amely befolyásolta a napját, döntéseit – részletezi István. Ezt a látásmódot a főiskolán dráma- és színháztörténetet tanító Hegedűs D. Géza is oktatta: mindig megnézték az adott főszereplő családi kapcsolatait, azt, hogy milyen környezet vette őt körül, valamint hogy mi volt az a személyes motiváció, amelyből aztán egy hatalomátvétel, gazdag boldogulás vagy szörnyű tragédia következett.

Amint a színművész summázza:

– Amikor nagy ikonokról beszélünk, meghátrálunk, hiszen nem tudunk azonosulni velük. Holott mi magunk írjuk a történelmet, a saját kis családi közösségünkben, a munkahelyünkön. Sőt, pontosítok: alapvetően nem történelmet csinálunk, hanem a gyermekeink jövőjét alapozzuk meg. Amely aztán később történelemmé válik…

Hirtling István

1958. március 20-án született Budapesten. Színészi tanulmányait előbb a Budapesti Gyermekszínház színészképzőjében kezdte (1976), majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán folytatta (1979). 1982-től a Nemzeti Színház, később a Madách, aztán az Új Színház tagja volt. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban 2012 óta játszik. Fejér megyeszékhelyén szerepelt már többek között a My Fair Lady, A Fösvény, az Amadeus, a Hamlet, az Abigél és a Rejtélyes viszonyok című darabokban. A közönség a mozi képernyőjéről is ismerheti: több filmben, sorozatban játszott már, úgymint a Tüskevárban, az Üvegtigris 3.-ban, a Magyar Vándorban vagy a Fekete karácsonyban. Ő alakította Akli Miklós alakját a névadó filmben. Elismerései között szerepel a Jászai Mari-díj, melyet 1989-ben ítéltek neki oda. 2012-ben érdemes művész lett. Idén a szeptember 7–9. között Székesfehérváron megrendezendő Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) egyik védnökévé választották, mert a megyeszékhelyhez kötődő, vallásos személyként hitelesen tudja képviselni az egyházmegyei értékeket.