Csodálatos fantáziavilág, ahogyan Dorina látja

– Mit jelent ez a két szó: művészet- és meseterápia?

– Gyerekeknek és felnőtteknek mesélek és alkotunk, életük kibontakoztatásában segíti őket ez a módszer: röviden ennyi.

– És bővebben? Mi a különbség a gyerekekkel és a felnőttekkel való foglalkozások között?

– Nagyjából hasonló a kettő. Élőszavas mesélés zajlik, amikor találkozom egy-egy csoporttal, azonban egy kicsit más oldalról közelítem meg a gyerekeket, akkor több a játék. Miután beszélgetve előkészítem a mesét, belemerülünk a történetbe, és mögé kukkantunk, mi rejlik a háttérben. Ezt sokszor játékos formában tesszük, nem igazán beszélünk arról, hogy egy-egy szimbólum mit jelent, vagy éppen miért az történik a mesében, ami történik. Csak hagyjuk, hogy megjelenjen, beszélgetünk róla és kérdezek. A felnőttek esetében egy kicsit mélyebbre ásunk, velük már előkerülnek a szimbólumok is, egyesek tudják, mi mit jelent, de ha nem, az sem baj. Egy idő után, amikor benne vagyunk a mesében, azt érezzük, hogy ez nem más története, hanem a miénk, mi vagyunk a szereplők, a saját környezetünk már a mese környezete és egy egészen új dimenzióba kerülünk. A gyerekekkel és a felnőttekkel az alkotást is használjuk, amihez nem szükséges kézügyesség, vagy bármilyen képzettség. Elmondom a történetet és annak kapcsán különböző művészetterápiás gyakorlatokat végzünk. Ennek lényegében nem más a célja, mint az, hogy a lelkünk mélyéről a felszínre hozzuk és alkotásra fordítjuk ami bennünk van, amiben nem vagyunk a hétköznapokban tudatosak. Ott lesz előttünk a papíron, vagy a plasztikában, s ezzel egy önismereti úton indulunk el. E kettőnek, a mesének és az alkotásnak a játékos, lélekfrissítő ötvözete a mese- és művészetterápia.

– Kinek tud ez segíteni?

– Mindenkinek, hiszen a mese a születéstől egészen a halálig az összes életeseményben támogatást nyújt. Ha belegondolunk, ezek a népmesék többezer évesek, népek generációi csiszolták őket. Ha a mélyükre nézünk, kibonthatunk belőlük valamilyen nagy bölcsességet. Akár óvodás, akár kisiskolás vagy kamasz gyerekek jönnek hozzám a csoportfoglalkozásra, a mesével megerősítést tudok adni, segítek felkutatni és aktiválni saját erőforrásaikat. Megküzdési stratégiákat alakítunk ki, pontosabban a mesében meglátjuk azt, hogy a mesehős miként használja a megküzdésben az erejét, és ez a gyerekekben is fel tud ébredni. Eközben megtanulják nagyon szépen kifejezni magukat. Az egészséges gyermeknél is jelentkeznek az élet bizonyos krízisei például kamaszkorban, amikor egyedül érzi magát, mert önállósult a szüleitől. Azoktól, akik a világot jelentették neki, mert az apa volt a Nap, az anya a Hold, és mindkettőt ellopták az égről, mint a mesében, és ezért bezárkózik a szobájába. Nem verbálisan közlöm, hogy nincs egyedül, nem tanácsot adok, hogy mit kezdjen az életével, hiszen a meséken keresztül benne éled fel a válasz. A gyerekeknek, akik valamilyen nehéz élethelyzetbe, veszteségbe kerültek, támaszt nyújtanak ezek a történetek. Látom az alkotásokban és mesehallgatás közben, hogy a gyermek hol tart a probléma feldolgozásában, és segíteni tudok.

– A gyerekeknek vagy a felnőtteknek könnyebb mesélni?

– Mindenkinek könnyű mesélni, miután létrejön egy különleges tér azzal, hogy beszélgetünk és megnyílunk egymás felé, egymásra hangolódunk és játszunk. Aztán megérkezik a történet. A gyerekek néha energiabombák, még a csilláron is lógnak, egy kicsit nehezebb fegyelmezni őket és ez próba elé állít. A felnőttek között ilyen gond nincs.

– Tartottál foglalkozást idős emberek alkotótáborában is, az elzamajori Pelikán-házban. Ott milyen tapasztalatokat gyűjtöttél?

– Izgalmasnak bizonyult, mert mindig kapok is azoktól, akiknek mesélek. Az időseknek eszükbe jutott egy-egy történet és azokat megosztották velem és a többiekkel. Az egy nagyon különleges alkalom volt nekem.

– Kommunikációs szakemberként, vágóként és műsorszerkesztőként kezdted a pályát. Hogyan érezted magad abban a környezetben és miként alakult aztán az életed?

– Tulajdonképpen most is kommunikációs területen dolgozom. Már egészen fiatalon vonzott és érdekelt, hogy az emberek miként tudják képekkel, szövegekkel kifejezni magukat, én hogyan tudok hatni az emberekre. Onnan jött aztán a televíziózás, az újságírás, mindenfélét kipróbáltam, még szövegíró is voltam. De mégiscsak egészségtant tanultam és a mesék felé nyitottam. Arra jöttem rá, hogy a mese- és művészetterápia is kommunikáció, csak más szintű: képekkel és történetekkel dolgozunk, olyanokkal, amelyek a lelkünk mélyéből fakadnak. Nagyon érdekes, hogy nem direkt módon megkérdezek valamit az emberektől, hanem beszélgetünk, és ennek kapcsán ismerem meg őket, mondom el nekik azt, ami a mesék mögött rejlik.

– Mennyien foglalkoznak ezzel Magyarországon?

– Most már egyre többen. Nagyon régen a mese a felnőttek műfaja volt, amikor ők meséltek egymásnak, a gyerekek ott sem lehettek. Ezért léteznek olyan népmesék, amelyek nem mindenkinek valók, kicsiknek egészen biztosan nem. Aztán a mese beszorult a gyerekszobába. Az elmúlt évtizedekben aztán elkezdték felfedezni gondolkodók, néprajzosok, pszichológusok azt, mennyi kincs rejlik ebben. Akadtak, akik összegyűjtötték a történeteket, mások felfedezték, hogy a lélekről szólnak és pszichés úton képesek segíteni. Mivel a világban megbomlott a rend, a meséket közvetlenül terápiás célokra is használják. Magyarországon nem csak foglalkoznak ezzel, de képzések is folynak, mind a pedagógusok, mind pedig a pszichológusok bele tudják szőni a munkájukba és hasznosítják a meseterápiát. Az, hogy ki milyen hosszú távon foglalkozik ezzel, már azon múlik, mennyire szerelmesedik bele és érzi élethivatásának. Húsz év után biztosan állíthatom, hogy nekem ez is szerelem.

– Mennyire ősi a mese? Hol vannak a gyökerek?

–  Mesekutatással nem foglalkoztam, de ha keresek, mindig igyekszem a legősibb változatot megtalálni. Mert az is érdekes, hogy egy-egy mesének hányféle formája létezik. Szerencsére vannak mestereim, akik ezzel foglalkoznak, és mivel folyamatosan képzem magam, nagyon izgalmas dolgokat tanulok. Olyan ez, mintha valamikor lett volna egy hatalmas kristálygömb, amiben minden mese jelen volt, aztán a gömb leesett és a kristálydarabok szétgurultak a világ minden tája felé. Ugyanaz a kristály megtalálható például az észak-amerikai és az európai népek meséiben. Van, ami minden történetben közös, és van, ami eltérő. Nyilván amikor leírták ezeket, akadt, aki alakított rajtuk a korszellemnek megfelelően. Több száz, akár ezer évre visszamenően meg lehet találni a mesék gyökereit a mítoszokban.

– Emlékszel még gyermekkorod kedvenc meséire?  

– Nekem a nagymamám és az anyukám is kitalált történeteket, aztán nagyon szerettem verseket és meséket olvasni. De kimondott kedvencre nem emlékszem. A népmesék műfaja, amelyekben most gyönyörködöm, nekem akkor még sok volt, túl gazdagnak és szövevényesnek bizonyult számomra, kicsit megijedtem attól, hogy a hős felmegy az égbe, vagy le az alvilágba. Gyermekként még a saját környezetemben akartam maradni, ma azonban már szeretek belenézni a kútba, lemenni a mélybe. Vagy felmenni az égig érő paszulyon és belépni az égi birodalomba, megnézni, hogy ott aztán mi van. Azaz, ami akkor még túl sok volt, ma már teljesen természetes.

– Melyik a jobb, ha az anyukák a fantáziájuk alapján kitalált történeteket mesélnek, vagy ha felütik Andersent és felolvasnak?

– Nyilván attól függ, milyen korú a gyermek, de jobbnak tartom, ha például a saját napjukról, vagy a családban történtekről mesélnek. Nagyon sok a kreatív anyuka vagy apuka, akik néha még folytatásos történeteket is kitalálnak. Én szeretem a népmeséket, vannak olyan sorozatok, amelyeket életkorra lebontva ajánlanak a gyerekeknek, ezek nagyon szép kiadványok, bár én nem szoktam őket használni. Jobb, ha valaki megtanul egy történetet és azt fejből mondja el, de egy szülőtől, aki talán reggeltől estig dolgozik, nem biztos, hogy ezt el lehet várni. Andersen szóba került: őt például inkább kamaszoknak vagy felnőtteknek ajánlom.  

– A rajzfilm és az animáció pótolhatja az élőszóban elmondott mesét?

– Azt semmi sem pótolhatja. Amikor élőszóban mesélünk, nagyon különleges térben helyezkedünk el, és egyszer csak megérkezik a történet, és megszólal. A rajzfilm kényelmes a szülőnek, mert elvan, oda koncentrál a gyerek, de van egy nagy különbség. Amikor hallja a gyerek a mesét, akár a kitaláltat, akár a felolvasottat, elképzeli a jeleneteket, dolgozik nála a belső képalkotás. Pontosan annyira képzeli el félelmetesnek a sárkányt, amennyire az számára még feldolgozható, míg egy animációban vagy rajzfilmben az alkotó fantáziája jelenik meg külső képekben. Ez nem fejleszti a gyermeket, azonban lehet, hogy olyan tartalommal találkozik, ami neki még sok, és azzal meg kell küzdenie. Gyakran találkoztam olyan gyerekekkel, akiket egy televíziós tartalom túlságosan megterhelt és éppen feldolgozási fázisban voltak.

–  Azt mondják, hogy még a népmesékben is sok az erőszakos és szexuális tartalom. Nem árt, ha a szülő résen van?

– A népmesék úgymond biztonságosak. Mert ha megjelenik a történetben a hétfejű sárkány, egyrészt látom a gyereken, mennyire ijed meg, másrészt az olyan lesz, amilyennek elképzeli. Amikor a kisfiamnak a hétfejű sárkányról beszéltem, azt mondta, olyan nem létezik. Azt válaszoltam, képzelj el egyet, és ide áll eléd. Elképzelte, elmondta, milyen a bőre, mennyire rücskös, hideg a tapintása. Teljesen részletezte. Megkérdeztem, ha így le tudod írni, miért nem létezhet? Abban maradtunk, hogy valamilyen különös helyen talán mégiscsak valóságos.

– Hány mesét tudsz fejből?

– Úgy ötvenet tudok elmondani a saját szavaimmal, de amikor mesélek, mindig újratanulom a történetet, esetleg változtatok rajta. Ám vannak olyan mondatok, amelyeket mindig szeretek pontosan úgy ismételni, ahogyan az az eredeti mesében elhangzik.  

– Hol találkozhatnak veled a gyerekek és a felnőttek, a szülők?

– Székesfehérváron az Alba Bástya Család- és Gyermekjóléti Központban mesélek, tartok foglalkozásokat pedagógusoknak, szülőknek, nehéz élethelyzetben lévő gyerekeknek. Pákozdon pedig létrehoztam egy mese- és művészetterápiás műhelyt, ahová nagy szeretettel várom a városi és a falusi gyerekeket.