Gímszarvas: könyvbemutató Vértesacsán

– Talán tízéves lehettem, amikor elhatároztam, hogy vadász leszek – emlékezett a kezdetekre Blaumann Ödön a feol.hu-nak. – Vadászati világkiállítást rendeztek Budapesten, a szüleim pedig elvittek megnézni, és az ott látottak mélyen megérintettek: az ötlet megszületett. Ki is tartottam mellette, 1975-ben jelentkeztem Csongrádban a hivatásos vadászok iskolájába, amit aztán el is végeztem. A Mezőföldi Erdő- és Vadgazdaságban kezdtem dolgozni, tizenöt évig hivatásos vadászként végeztem a feladataimat, de aztán abbahagytam. Ám hiányzott az erdő és hiányoztak az állatok, ezért elkezdtem fotózni, és egyre többet. Intenzívebben 1997 óta fényképezek, mellette vadászfilmeket és naptárakat készítek, de dolgozok külföldi újságoknak is: mindent csinálok, ami a vadászattal, az erdővel, a vadakkal kapcsolatos.      

Blaumann Ödön Vértesacsán született, az első kilenc évet hivatásos vadászként a falu környéki, váli erdőkben töltötte. Azt mondja, havi harminc napot dolgozott, mert nagyon sok vendégük volt, éjjel-nappal folyt a protokoll vadászat is még a nyolcvanas években. Aztán besokallt, nem élvezte már a mindennapokat úgy, mint korábban: úgy fogalmazott, elmúlt a „vadászláz”.  

–  Teljesen jó állapotban vannak a magyarországi erdők, folynak a fásítások, a vadállomány pedig Európa szerte híres, semmi panasz nem lehet – értékelt kérdésemre a szakember. – Ezzel arányosan növekszik a vadászok társadalma, egyre többen járják puskával az erdőt. Ma már hetvenezer a sportvadászok száma, közölük három-négyezer a hivatásos. 

Belelapozok a Gímszarvas című, tekintélyes terjedelmű, nagyon szép könyvbe, és az előszót olvasom. 

 „Bár a puskát fényképezőgépre cseréltem, lélekben vadász maradtam és életem további éveiben is a vadat igyekeztem szolgálni, igaz, a módszerem megváltozott. Már korai vadfotósként eltöltött éveim alatt eldöntöttem, hogy a felvételeimet – amelyek számomra ugyanolyan trófeagyűjteményként funkcionálnak, mint a vadászok falán a különféle agancsok – egyszer egy illusztris, minőségi kiadványban fogom megőrizni az utókor számára. Ha úgy tetszik, ez az én trófeaszobámnak egy szelete, mégpedig az a ’falrész’, amelyik Európa számomra egyik legszebb vadjával, a gímszarvassal foglalkozik.”

– Annyi fényképet készítettem, hogy idővel úgy gondoltam, valamiképpen össze kellene állítanom őket egy kiadványban, olyanban, amely mutatós és a szakma is elfogadja. Most jött el ennek az ideje, most lett meg az anyagi fedezet is rá, hiszen én magam adtam ki. Miért éppen a gímszarvas? Nekem ő az egyes számú. Szeretem természetesen az őzet és a dámszarvast is, de úgy gondoltam, ezzel kell indítanom, aztán lesz majd több könyv is. A gímszarvast egész Európában misztikum övezi a mérete, a formája, a viselkedése miatt, gyakran szerepel a magyar mondákban is. Csodálatos vad. Nincs annál szebb, mint amikor kiáll az erdő szélére és elbőgi magát szeptemberben, amikor eljön a párzás ideje. Nem lehet elmenni mellette anélkül, hogy ne csodálkoznék rá a természet gyönyörűségére.         

Amikor Blaumann Ödön abbahagyta a hivatásos vadászatot, végleg letette a fegyvert is.  

– Számomra a vadfotózás lett a vadászat. Ugyanúgy viselkedem, mintha puska lenne a kezemben, de helyette a fényképezőgépen húzom meg a ravaszt. Az élmény ugyanaz, csak a vad nem esik össze, a történet pedig folytatódik.