Petőfi imádottja, Csáfordi Tóth Róza egy csabdi földbirtokos felesége lett

Ebben a szép nevű községben töltött egy boldog nyarat 1839-ben Petőfi Sándor. Édesapja korábban jómódú ember volt, kocsmáros és mészáros, aki monopolizálta a kiskun városok húsellátását, több helységben is vendégfogadót, mészárszéket bérelt. Az 1838-as árvíz pusztításával teljessé vált elszegényedésük, amit Sándor a selmecbányai gimnáziumban töltött tanév során már megtapasztalt. Selmecet elhagyva a Pesti Magyar Színháznál próbálkozott szerephez jutni. 

Itt találkozott 1839 májusában rokonával, Salkovics Mihály székesfehérvári mészárossal, aki magával vitte Fehérvárra. Néhány nap múltán továbbküldte őt testvéréhez, Salkovics Péter földmérő mérnökhöz Ostffyasszonyfára. A jómódú rokon szívesen látta vakációra Sándort és a szintén rokonsághoz tartozó mezőberényi Orlai Petrics Somát, a soproni evangélikus líceum diákját. Petőfi házitanítóskodott a családnál, szép írását, rajztudását térképek készítésénél is igénybe vették. Salkovics Péter az ősztől további taníttatását is kilátásba helyezte Sopronban. A Salkovicsok és a Petrovicsok rokonsági kapcsolatáról: A költő apai nagyapja, Petrovics Tamás felesége Salkovics Zsuzsanna volt. Petőfi nagyanyjának a fivére volt Salkovics Pál, akinek négy gyermeke született: Karolina, Péter, Mihály és Károly. Ők Petőfi apjának, Petrovics Istvánnak unokatestvérei. Karolina Orlai Petricsné lett, fia Orlai Petrics Soma, a későbbi híres festő, Petőfi másod-unokatestvére. 

Karolina idősebbik öccse, Salkovics Péter módos földmérő, aki vendégül látta Sándort és Somát. Öccse, Salkovics Péter fehérvári mészáros eszközölte ki bátyjánál Sándor fogadását, támogatását. Velük együtt vakációzott Ostffyasszonyfán a házigazda kamaszkorban lévő testvéröccse, szintén soproni diák, Salkovics Károly. Petőfi gyalog ment Ostffyasszonyfára. Dienes András leírása szerint: „Valószínű, hogy a költő a legrövidebb útvonalon jött Székesfehérvárról Veszprémen, Tapolcafőn, Pápán át a tsinálatlan országúton, ezen kiscellig haladhatott, innen csak a commerciális út vezetett Ostffyasszonyfáig. Gyalog mehetett, hiszen a fehérvári rokon küldte, kocsi tehát nem jött érte. 

A híres gyalogló május 6-7-e tájában Ostffyasszonyfán lehetett.” Már ott volt, amikor a két soproni diák megérkezett. Orlai Petrics Soma leírása szerint: „Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült, s az agarak csaholása megérkeztünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett, ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény barna hajú ifjú: villogó fekete szemei fehérét vércsíkok futották át: dacos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett; hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt fel, s nadrágjával egyszínű cérnakabát födte tagjait.” Petőfi gyorsan összebarátkozott a két, nyári szünidőre hazatérő diákkal. 

Kellemesen teltek a napok: együtt járták a környéket, vadásztak, fürödtek a Rábában. Károly szívesen barátkozott a szomszéd, csöngei földbirtokos, Csáfordi Tóth Ferenc József fiával. A közös ének, zene és beszélgetés összekovácsolta a fiatalokat. Soma szépen énekelt, gitározott. Gyakran velük volt József húga: Csáfordi Tóth Róza, a tizenhét éves, ragyogó szépségű, szőke lány. Sándor szerelemre lobbant iránta, egyre több versének múzsája lett. 

Petőfit a Salkovics rokonság bevezette a helyi előkelő társaságba, megismerkedett a környékbeli földbirtokosokkal (Weöresök, Sziták, Ajkayak, Tóthok, Csáfordi Tóthok, Kisfaludyak, Ostffyak), akikkel nagybátyja korábbi kapcsolatban volt. Róza ebben a társadalmi közegben nevelkedett, édesapja, Csáfordi Tóth Ferenc nyugalmazott császári és királyi főstrázsamester (őrnagy) volt. Az elszegényedett mészáros fia érezte a köztük lévő társadalmi különbséget, szerelmét talán meg sem vallotta a nála egy évvel idősebb imádottjának. Felkorbácsolt érzelmeiről, lelkiállapotáról Rózához írt versei tanúskodnak. 

Legkifejezőbb Elválás című költeménye 1839 szeptemberéből: 

Itt a bucsúperc:
válok.– Nem szabad!
Leomlok, a világ
kereng velem! 
E szenvedés,
e szörnyü kín alatt
Hogy nem repedsz meg, 
égő kebelem? 
Nem, én nem hordom 
többé terhemet, 
Habár egy élet 
rajta függene,
Válj lángszavakká,
titkos érezet,
Te szívem pokla,
szívem édene.
S ha szólanék is,
mit remélhetek?
A sors irántam oly vad, 
oly kemény;
Oh kárhozat, oh
gyilkos képzetek!
Nem gyúl érettem
viszonérzemény.
Én távozom, s örökre
távozom
Gyötrő titkommal
tőled, oh leány!
Vezessen a sors
boldog útakon, 
Öröm-tavasznak 
tündér-korszakán.
Legyen pályád
mosolygó rózsakert,
És minden óra
benne rózsaszál,
S ne tudd, ne tudd,
leányka, e levert
Sziv-éjjelen, hogy
csillagom valál! 

Időközben pártfogója megvonta tőle támogatását, nem taníttatta. Így szeptember elején csak Soma és Károly folytathatta tanulmányait Sopronban, Petőfi katonának állt. Csáfordi Tóth Róza Móricz Ferenc csabdi földbirtokos felesége lett. Férje azzal kedveskedett neki, hogy Csabdiban fölépíttette csöngei kúriájuk hasonmását. Itt született három gyermekük. A két világháború közötti időszakban községháza és jegyzőlakás volt, napjainkban orvosi rendelők, védőnői szolgálat, óvoda működik benne. 2009-ben és 2013-ban bővítették, korszerűsítették, 2021-ben emléktáblával jelölték meg Csáfordi Tóth Róza tiszteletére. 1873- ben hunyt el. 

A csabdi temetőben fekete márvány sírkő alatt nyugszik, amelynek felirata: ITT NYUGSZIK GUTTAHÁZI MÓRICZ FERENCNÉ SZÜL. CSÁFORDI TÓTH RÓZA ÉLT 52 ÉVET MEGH. 1873. DEC. 27. Áldott legyen emléke!