Toldi – kellemes hangokban elbeszélve

A Filharmónia-bérlet második estjén – tavasszal elmaradt koncertjüket pótolva – a Zuglói Filharmónia lépett fel a Vörösmarty Színházban. A Kovács János által vezényelt együttes két nagyszabású kompozícióval érkezett: hangversenyük első félidejében Weiner Leó szimfonikus költeménye, az Arany János halhatatlan remeke nyomán keletkezett Toldi, míg a szünet után Bartók alkotása, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára csendült fel előadásukban.

Az 1885-ben született és 1960-ban elhunyt Weiner Leó üstökösként jelent meg a magyar zenei életben: végzős zeneakadémistaként négy díjat nyert meg különböző kompozícióival, huszonhárom évesen a Zeneakadémia tanárának nevezték ki. A ragyogó pályaív azonban váratlanul, de nem ok nélkül megtört: Weiner kifogástalan mesterségbeli tudással, finom ízléssel, ragyogó forma- és hangszínkezeléssel megírt, ám nyelvezetében a későromantika hangját beszélő zenéje egyre inkább alig néhány évvel idősebb pályatársai, Bartók és Kodály a magyar népzene talaján álló, korszerű és progresszív muzsikájának árnyékába szorult. (Utóbb ő is megpróbálkozott a magyar népzene feldolgozásával, ám a budapesti belvárost hosszabb időre szinte soha el nem hagyó komponista részéről ez komolyan vett művészi programnak aligha volt nevezhető.) Weiner végül a kamarazene-oktatás felé fordult – és e területen túlzás nélkül iskolateremtőnek bizonyult. A múlt évszázad világhírű magyar előadóművészei egyöntetűen vallották legfontosabb, a zene legmélyebb titkait tanítványai előtt feltáró, híresen igényes mesterüknek.

A Toldi szimfonikus költemény 1952-ben keletkezett. Weiner – Liszt példáját követve – a tizenkét tételes kompozíció partitúrájába bejegyezte Arany költeményének egyes sorait, pontosan rögzítve műve programját. A végeredmény azonban zavarba ejtő: kifogyhatatlan melodikus invencióval, színes harmóniavilággal és bámulatos hangszerelési ötletekkel, ugyanakkor gyermeki naivitással megkomponált zenét hallunk, amely a szú percegésétől a szilaj táncjelenetig és életre-halálra menő párbajokig döbbenetes tökéletességgel illusztrálja a történetet – ám szöveg nélkül, önálló kompozícióként aligha állná meg a helyét. Nem csoda, hogy a bemutatónak igen rossz kritikai visszhangja volt: a csalódott Weiner – aki élete fő művének tekintette darabját – hozzá is fogott az átdolgozáshoz, ám a siker így is elmaradt. A Zuglói Filharmónia mindenesetre missziót teljesített a színvonalas előadással, Kovács János elkötelezett vezényletével: a megértést nagyban segítette, hogy a kivetítőn – gondosan szinkronizálva a zenével – végig olvashattuk Arany csodálatos sorait.

A második félidőt kitöltő, a bázeli kamarazenekar vezetője, Paul Sacher felkérésére 1936-ban komponált Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára vitán felül a 20. század egyik legfontosabb zenekari alkotása. Tény, hogy a több mint egyórás Weiner-darabhoz képest a feleannyi ideig tartó négy tételes Bartók-mű szinte ugyanolyan hosszúnak tűnt zenei anyagának hihetetlen gazdagsága okán. A Zuglói Filharmonikusok muzsikusai Kovács János értő vezetésével elsőrangú teljesítményt nyújtottak a rendkívüli nehézségeket támasztó partitúra előadásában, a harmadik és negyedik tételt külön is kiemelhetjük. A közönség hosszan tartó vastapssal köszönte meg a szép hangversenyt a vendégzenekarnak és karmesterének.