Sokat tett a magyar hiphop népszerűsítéséért a fehérvári Stephco

Egy francia ember vagy Székesfehérváron. Hogy kerültél a városba?

Édesanyám magyar, énekesnőként kereste a kenyerét, míg édesapám egy francia jazz-zongorista. Svédországban találkoztak, ahová mindketten a saját zenekarukkal érkeztek, majd egymásba szerettek. Marseille-be költöztek, én már ott születtem. Közösen kezdtek el dolgozni, különböző bárokban játszottak jazzt és könnyűzenét. Ezt az életmódot a születésem után azonban már nem bírta édesanyám, ezért hatéves koromban Magyarországra költöztünk, a szüleim pedig elváltak. Óvodába nem jártam, így a szociális hátterem finoman szólva sem volt száz százalékos, habár könnyen be tudtam illeszkedni mindenhová. Általános iskolai tanulmányaimat Lengyeltótiban kezdtem meg, miközben felváltva használtam mind a francia, mind a magyar nyelvet, így előfordult olyan, hogy elkezdtem magyarul egy mondatot, a végét pedig már franciául fejeztem be. Értetlenül néztem a többiekre, hogy miért nem reagálnak a mondandómra.

Édesanyám nem erőltette a zenei karrierjét, pedagógusként akart elhelyezkedni, ezért megcsinálta az óvónői főiskolát, később a pedagógusi diplomát, majd angolt tanított, franciatanár és óvónő lett.

Édesapám kint maradt Franciaországban, és továbbra is a zenei pályán tevékenykedett. Mivel nem volt túlságosan ambiciózus, így úgy ment nyugdíjba, hogy nem volt mögötte albumok sokasága, mindössze egy lemezről tudok, amin közreműködött, pedig úgy hírlik, rendkívül virtuóz módon játszott, a legendák szerint egyszer még az ABBA együttes billentyűse is látta őt játszani, és elismerően nyilatkozott róla.

Gyermekkoromban rengeteget költöztünk, csak a hatodik osztályt három iskolában végeztem el. Ennek köszönhetően az embereket nagyon jól ki tudtam ismerni, és könnyen asszimilálódom, barátkozom.

Az általános iskolát Balatonbogláron fejeztem be, majd onnan Mohácsra kerültem középiskolába. Érettségi után kerültem Székesfehérvárra, a Kodolányira, ahol elvégeztem az idegenforgalmi közgazdász szakot, majd itt is ragadtam a városban.

Zenészcsaládból származol. Nálad mikor alakult ki a zene iránti szeretet?

A zene érthető okokból már nagyon fiatal korom óta meghatározója az életemnek. A kedvenc előadómnak a mai napig Stevie Wondert tartom, hiszen ő akkor kezdett berobbanni Európába, amikor én születtem, és édesapámék is nagyon sokat játszották az ő dalait. Wonder rengeteget tett a mai popzenéért, az általam oly nagyon kedvelt r’n’b muzsikáért és a soulért. Úgy gondolom, hogy ez meghatározta, hogy a későbbiek során milyen zenei irányba indulok majd el.

Kilenc vagy tízéves lehettem, amikor megkaptam az első magnómat, és az akkori pop és disco slágereken keresztül kezdtem felfigyelni a zenére. 11 évesen a szomszéd falu discojában már én dj-ztem.

Az amerikai popslágerek ragadtak meg a leginkább, az első rap dal, amire emlékszem gyermekkoromból az MC Miker G & DJ Sven Holiday Rap-je volt. Akkoriban még fogalmunk sem volt arról, hogy mi az a rap, többnyire r’n’b slágereket hallgattam. Középiskolában találkoztam Szilágyi Károly barátommal, aki igazán megfertőzött a rap világával.

Mi fogott meg a rap műfajában? A zene, a dallam, a szövegek?

A szöveg nem igazán, nem nagyon beszéltem még akkor angolul, bár azt kijelenthetem, hogy a rap miatt kezdtem el igazán a nyelvet tanulni. Mi fogott meg benne? Az egésznek az atmoszférája, a tánc, ami vele jár (nagyszüleim apai ágon táncbajnokok voltak a ’20-’30-as években), valamint maga az Afro-amerikai kultúra. Innen jött az is, hogy elkezdtem kosárlabdázni, mivel az internet nélküli világban nehezen összegyűjtött információm szerint ez volt a divat az amerikai gettókban. Egészen a ’90-es évekig kellett várnunk arra, hogy a kinyíló világban jobban megismerhessük ezt a műfajt, a hozzá tartozó divattal, életérzéssel együtt. Volt egy televíziós műsor, a Yo! MTV Raps, ami tulajdonképpen mindenkinek a legfontosabb forrása volt a műfaj megismerésében, az én rap életem is ezzel vette igazán kezdetét.

A mai olvasónak talán nevetségesnek hangzik a dolog, de mentünk át Balatonboglárról Lellére vonattal, kezünkben óriásmagnóval kosárlabdázni, pont úgy, ahogy a filmekben is láttuk. Óriási élmény volt.

Mikor kezdted meg a saját zenei karriered?

1993-ban, Szilágyi Károly barátommal kitaláltuk, hogy létrehozzuk első saját bandánkat, a Doowachalike-ot. Szórakozásképpen indult, nem is nagyon volt lehetőségünk fellépni az iskolai zenei napokon túl. 1995 márciusában vettünk részt az első országos hiphop versenyen, melyet az Animal Cannibals szervezett. Itt tíz együttes lépett fel, és az utolsó helyen végeztünk.

1996-ban leérettségiztünk, és ennyi is volt a bandánknak. Felkerültem Székesfehérvárra, ahol egy tagcsere után (két héttel korábban még Marcaliban kosaraztam az akkor még számomra teljesen idegen sráccal, Hartmann „Fakír” Jánossal) folytatódott a Doowachalike formáció. Vele már több sikert értünk el, többek között elindultunk a harmadik Fila Rap Jam-en, ahol a hatodik helyen végeztünk.

Nem voltunk vele sem igazán termékenyek, pár számot írtunk, amikkel a főiskolai bulikban felléptünk, valamint az iskola támogatásával sikerült elkészítenünk első videoklipünket, a Hadd pörögjön című dalunkhoz. A Hip Hop Mission versenyen másodikak lettünk a területi fordulóban Itt a hármas című nótánkkal, melyben Ryzo is közreműködött. Ez vált az igazi Doowachalike számmá, melyet szinte mindenki ismer, aki szereti a műfajt.

A főiskola végével azonban a Doowachalike megszűnt. Felbomlás előtt még össze tudtunk rakni egy lemezt, amiből körülbelül 100 darab készült, többségét el is osztogattuk. Ezt Nagy „Csipesz” Attila barátommal készítettük el, és itt alakult ki az, hogy én co-producer lettem. Mivel rengeteg ismerettel rendelkezem ezekben a zenei műfajokban, így segítem a producer munkáját az ütemek és a harmóniák kitalálásában, aki aztán a számítógépen összerakja ezeket egy dallá.

A 2000-es évek elején kezdtem el egy saját EP-t csinálni, melyben közreműködött Fakír, Wolfie, Mc Gőz, Dj BASS, Soka, Zefil és Billy, az öcsém. A kétezres évek közepétől aztán nem foglalkoztam már a zenével.

Huszonöt éve kezdtem el rappelni. Ez alatt létrejött egy Doowachalike albumunk és egy Stephco EP. Finom szólva sem nevezhető termékenynek az eddigi pályám, viszont 2013 óta működik a stúdiónk, melyet Kovács „Smithmusix” Norberttel és Körmendi Rolanddal viszünk. Rengetegen megfordulnak nálunk, számos futó projektem van, az utóbbi fél évben teljes gőzre kapcsoltunk az alkotás terén. Büszke vagyok arra, hogy jópár youtube top sláger került ki a kezeink közül, valamint egyre jobban tudunk megnyílni a külföldi piac felé is.

Vannak olyan dalaid, ahol franciául énekelsz. Melyiket szereted jobban, ha franciául vagy ha magyarul rappelsz?

Mivel a franciát nem használom napi szinten, így jóval kisebb szókincsem van, mint a magyarban. Ebből következik, hogy sokkal nehezebb franciául írnom, viszont mivel a francia nem agglutináló nyelv, mint a magyar, így sokkal könnyebb rappelni azt. Pláne nekem, mivel beszédhibás vagyok.

Ellenben hiába nehezebb magyarul rappelni, a nyelv változatossága miatt sokkal színesebben lehet kifejezni magunkat vele.

Összességében elmondható, hogy mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya.

Mi inspirálja a dalaidat?

Általában a saját élményeimből merítek. Lehet, hogy néha megreformálom a dolgokat szövegileg, de a saját gondolataimat, érzéseimet próbálom megírni. Az inspirációt tehát az élet adja.

Honnan jött a Stephco név?

Ha jól emlékszem, akkor Zefilék (Szobics Ferenc) ragasztották rám ezt a nevet még Pécsen a ’90-es évek elején, de őszintén megmondom, fogalmam sincs, hogy mi lehet ennek a forrása.

Rengeteg amerikai hip-hop előadó hazai koncertjének megszervezésében vettél részt. Mesélnél erről?

Zefil barátom, aki idén januárban hunyt el, 2005-től kezdve két társával közösen elkezdett Crazy Stylez-bulikat szervezni, melynek lényege az volt, hogy amerikai előadókat hívtak meg Magyarországra koncertezni. Csatlakoztunk hozzá egy barátommal, Förstner Pállal, és négyesben megcsináltuk az azóta már legendássá vált Method Man-Redman koncertet 2007-ben, de hozzánk köthető az első Snoop Dogg koncert, Busta Rhymes, Xzibit hazai koncertje is.

A kétezres évek második felében koncertszervezéssel foglalkoztam.

2001-ben főiskolás bulikat csináltam, odakerültem a Big Wheelhez, ami korábban parti disco volt. Itt szerveztem ezeket a bulikat, sőt később az enyém is lett a hely, ahol rengeteg, országos hírű hiphop partit tudtunk lebonyolítani. Fluor Tomi például nálam lépett először színpadra, sőt az első klipjét részben a Big Wheelben forgatta, legelső számának második szava pedig az volt, hogy Kinxtown.

No igen, a Kinxtown. Honnan jött ez a név, ami kezdetben egy partisorozatot jelentett, később egy szórakozóhelyet és egy stúdiót?

A születésnapomra minden évben csináltam egy nagy bulit, ez lett a Kinxtown partisorozat. Ha lefordítjuk a King’s town kifejezést, akkor megkapjuk, hogy királyok városa, innen pedig már érthető minden, hiszen Székesfehérvár maga a királyok városa. Adott volt tehát a név a szórakozóhelynek is, hiszen már ismerték az emberek. Ennek a hátsó helyiségében hoztuk létre stúdiónkat, a Kinx Studiót.

Több dalodhoz készült videoklipet is Te rendeztél.

Nagyon szeretem a filmeket, gyűjtöttem is őket gyerekkoromtól kezdve. Azt gondolom, hogy ha nagyon sok filmet ismersz, és azokat figyelmesen nézted, akkor a rendezéshez szükséges alapokat össze is tudod szedni. Nyilván ezektől nem lesz valaki profi filmrendező, de ahhoz már elegendő lehet, hogy kialakuljon az ember fejében egy koncepció. A vágást ugyan sosem én csináltam, de ott ültem a folyamatnál. Idővel aztán rájöttem, hogy mit is jelent bevilágítani egy nappali jelenetet, milyen trükkökkel lehet feltuningolni egy átlagos beállítást.

Ha már ekkora filmőrült vagy: sosem gondolkodtál el azon, hogy filmzenét írj?

A könnyűzene és a komolyzene közt óriási különbség van. Mivel nem játszom hangszeren, ezért nagyon tisztelem azokat a zenészeket, akik igen. Egy John Williams vagy egy Hans Zimmer kaliberű zenét úgy gondolom, hogy sosem leszek képes összehozni, ám könnyűzenei téren látok esélyt a dologra.

Végezetül beszélgessünk egy kicsit az új szenvedélyedről, az erősemberségről, illetve a felföldi játékokról.

Két éve csöppentem bele ebbe a világba. Crossfit edzésre jártam, hogy kicsit leadjak a súlyomból, és a teremben felemeltem azt a kőgolyót, amit az erősemberek használnak. Pár napra rá volt egy verseny, amire nézőként elmentem én is. Mire odaértem a Sobri Jóska parkba, addigra engem benevezett Molnár Attila barátom a megmérettetésre. Ez egy masters, tehát 40 év felettiek versenye volt, tele legendás erősemberekkel. Annyira jól sikerült, hogy a nyolc vagy kilenc indulóból végül a harmadik helyen végeztem. Ekkor kezdődött minden.

Megismerkedtem Vass Istvánékon keresztül a skót felföldi játékokkal is, ám számomra az abszolút kedvenc a kamionhúzó verseny, hiszen itt sokat jelent az ember tömege is. Nem nagyon edzettem, nincs múltam, mindig az volt a célom, hogy utolsó sose legyek: ezt sikerült eddig tartanom.

Mivel nagyon későn kerültem bele ebbe a világba, így nekem ez inkább csak egyfajta hobbi.