Otthon, idegenben

Szent elhatározással, de bizonytalan kézzel kopogott a régi, jól ismert ajtón, melyen ott voltak még azok a már elszürkült karcok, amit a kontrás kerékpár kormánya húzott harsogva, hideg hajnalokon, iskolába menet. Aztán kattant a zár, és egy idegen, hosszúkás arcrészlet, és egy még idegenebb szem bukkant elő a lánccal kettémetszett ajtórészletben. A belépni akaró, valami ködös családi dolgokról beszélt, régi, itt-ott szamárfüles képeket szorongatva a kezében, melyeket nyitott kártyapakliként terített a bebocsátást akadályozó, néma hallgatóság felé. Aztán a szemnek meglett a párja, és a lánc lehullásával együtt tompult bennük a bizalmatlanság éle is.

A szó szoros értelmében vett idegenvezetés mellett tartott bejáráson ezernyi emlék tolult elő, a folyosón, majd a régen eltávozott szülők szobájában, ami azóta amerikai konyhás nappali lett, és a kis szobában, amit a kéretlen látogató testvérével osztott meg valaha. Akkor elfértek, ketten is a sok cuccal, poszterekkel, és a két fiú okozta rendetlenséggel. Most meg inkább kitolat, mint megfordul a kis fülkében.

Egy ajándék pohár vízzel öblíti le azt a réz kétforintost idéző, keserű ízt, melyet az idő múlásának visszavonhatatlansága csepegtetett a nyelvének tövére. Aztán az asztalnál ülve körülnéz újra, és lehámozva az elmúlt idő rétegeit, meglátja azt a helyet, ahol a két testvér együtt játszott a zongorán, szigorúan tiltott darabokat, és azt, ahol a csontgombos ingű apa Széchenyi Zsigmond könyveket olvasott a textilernyős lámpa alatt, vastagtalpú pohárral kezében, melybe minden alkalommal csak egy töltetre futotta a füstös ízű és borsos árú, import italból. És persze meglátta anyját is, aki háttal állva dolgozott a régi, kopott konyhapult hűlt helyén, a mostani dolgozósarokban. Így már a nap is máshogy sütött be, az azóta már műanyagból készült nyílászárók, háromrétegű üvegén.

Búcsút intve, a türelmet és a bizalmat megköszönve ment, tétován nyúlva a lift kézzel húzós, kéttáblás tolóajtajáért, ám a digitálisan vezérelt fülke addigra már bezárta az acélszárnyakat. Az utcára kilépve még látta azt a szürke betonos padot a ház előtti parkban, melynek deszkái még ma is olyan vörösek és vésettek, mint az első csók és az első cigaretta idején. Aztán továbbsétált, és azon gondolkozott, érdemes volt-e visszamenni látogatóként a gyerekkori lakásba, hogy mit gondolhatott magában a mostani tulajdonos, és vajon ha egyszer a saját lakásába bekopog valaki ugyanúgy a múltat kutatva, mint ő, vajon ő beengedné-e a hozzá érkező idegent?