Valóban mindenek csimborasszója avagy folytatódnak a Kákics ecuadori kalandjai

A reggeli cihelődés után elindultunk Bolívar tartomány székhelyére, Guarandába. Utunk a 6310 méter magas Chimborazo mellett kanyargott. Ugye ismerősen hangzik? Ha valaminek a tetőfokát szeretnénk kifejezni, a magyar nyelvben is használjuk a valaminek a csimborasszója kifejezést. Ezt a kialudt vulkánt a 19. század elején Alexander von Humboldt úgy írta le az európai természettudomány számára, mint a Föld legmagasabb hegyét. Abban igaza volt, hogy ha a Föld középpontjától mérjük, s nem a tengerszint feletti magasságot vesszük alapul, akkor e hósapkás óriás csúcsa valóban távolabb van, mint a Himalájáé, hiszen bolygónk a sarkok felől lapított, az Egyenlítő mentén a legszélesebb. A német természettudós – leírása szerint – megpróbálta megmászni, de „csak” 5877 méter tengerszint feletti magasságig jutott, mivel oxigénhiány miatt vissza kellett fordulnia. Ekkora magasságokban addig még nem járt európai ember.

Mikrobuszunk közel 4000 méteres magasságban, a felhőkben haladt. Itt már csak erős szálú fűcsomók nőnek, köztük néhány alacsony termetű fásodó szárú cserjével, mint amilyen a régió szimbóluma, a chuquiragua virág. E varázslatos tájhoz már csak a vikunyák hiányoztak, de hamarosan azok is feltűntek. Ez az értékes gyapjút adó lámaféle állat már egyszer kipusztult innen, de szerencsére újra telepítették. Ma már sok vikunya legelész békésen a világ tetejének szoknyáján.

Lassan tisztult a köd, és mintha varázslatot láttunk volna, előbukkantak a Chimborazo hótakarójának alsó gleccserei. Látványára nem találok jó jelzőt. Ha azt mondom, hogy fenséges, lenyűgöző és félelmetes egyszerre, az nem fejezi ki azt, amit láttunk, mégis igaz. Annyira intenzíven hatott, hogy már-már elhittem, amit az andoki néphit tart, hogy minden hegynek lelke van, minden hegyben egyegy szellem, egy „apu” lakik. Amit most láttunk, az valóban mindenek csimborasszója.

A fővárosból mintegy ötórás utazás után érkeztünk meg a körülbelül harmincezres lakosú Guarandába, Bolívar tartomány székhelyére. Bár keleti területe hegyvidék – a Chimborazo egy része is idetartozik –, a tartományt mégsem vulkánról, hanem a 19. század elejének nagy hőséről, Simón Bolívar tábornokról nevezték el. Ő volt a spanyolokkal szemben vívott függetlenségi háborúk vezére, majd – az elszakadás után Venezuelából, Kolumbiából, Panamából és Ecuadorból álló, a spanyolok által is elismert – Nagy Kolumbia megalapítója és elnöke. Nagy tisztelet övezi Dél-Amerikában, Bolívia nevében is a felszabadító neve köszön vissza.

Az élettel teli, nyüzsgő kisváros neve az inkák előtt itt élt guaranda nép nevét őrzi. Az Ecuador területén élő kisebb etnikai csoportokat a 15. század második felében az Inka Birodalom kebelezte be, amely a meghódított lakosságra ráerőltette kultúráját, társadalmi-gazdasági szervezetét és bizonyos fokig a vallását is. Napjainkban a város lakossága főként meszticekből áll, de a környéken sok őslakos is él. Bár a hivatalos 2010-es népszámlálás szerint az ország lakosságának csak hét százaléka vallotta magát őslakos indiánnak, a valóság ennél sokkalta nagyobb számot tükröz. Este a város művelődési házában tartottunk táncházat, majd az igazgató úr tulajdonában lévő hangulatos bárban megkóstolhattuk a helyi specialitást, az ánizsos cukornádpálinkát, és élvezhettük a guarandai vendégszeretetet.

A kis csapat egy része (Ákos, Árpi és e sorok írója) riportot adott a városi rádióban. A műsorvezető amellett hogy az esti koncertünket reklámozta, többek között arra volt kíváncsi, hogyan érezzük magunkat Ecuadorban, milyen ételek tetszenek nekünk, milyen az élet Magyarországon, és milyen farsangi szokásaink vannak, illetve voltak. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd a mohai tikverőzésről beszélgetünk a guarandai rádióban.

Délelőtt egy vidéki általános iskolában zenéltünk. Az intézménybe mintegy 90 indián származású kisgyermek jár, összesen hét közösségből, körülbelül három kilométeres körzetből. Az igazgató elmondása alapján a tanulók 90 százaléka beszéli a kecsua helyi változatát. Az anyanyelvi órák mellett az ország hivatalos nyelvét, a spanyolt is, sőt angolt is tanulnak a gyerekek.

Guaranda városa híres a farsangi ünnepségeiről, csak itt karneválnak hívják. A magyar farsanggal egy tőről fakadó, európai gyökerű ünnepi időszakot a spanyolok honosították meg Ecuadorban. Az ország középső hegyvidékének őslakosai számára ez az ünnep mégis fontosabbá vált, mint a – szintén spanyolok által közvetített – húsvét vagy karácsony. Ennek oka abban rejlik, hogy a közép-ecuadori karnevál mélyre nyúló andoki gyökerekkel is bír. Az európaiak érkezésekor az itt élő őslakosok a tavaszi nap-éj egyenlőség idején az

új évet ünnepelték. Az Egyenlítő mentén március 21-én a zeniten delel a nap: délben a földbe szúrt botnak nincsen árnyéka. Úgy tartották, hogy Napatya (Tata Inti) ekkor termékenyíti meg Földanyát (Pachamama), hogy az új évben is bőséges termést tudjanak betakarítani gyermekeik. Pachamama termékenységének fokozása végett az itt élő emberek energiát és vért adtak a földnek: gyakran halálos kimenetelű rituális verekedéseket rendeztek, vagy a kifulladásig táncoltak, énekeltek. A spanyolok tiltották ezeket az ünnepi szokásokat, ráadásul a katolikus naptár szerint ez az időpont már a nagyböjtbe esett. Így történhetett, hogy az őslakos újév ünneplésének elemei elcsúsztak a naptárban, beágyazódtak a spanyolok által hozott karnevál elemei közé, és részben napjainkig fennmaradtak. Húsz éve a guamotei karneválban még mindig fel tudtam fedezni a rituális verekedések nyomait, és az emberek még meséltek arról, hogyan csaptak össze egész közösségek, hogyan „halasztották el” az év közbeni nézeteltéréseiket a karnevál idejére, hiszen a vérnek akkor kellett folynia.

Délután koncertet adtunk a helyi művelődési házban. A reggeli rádiós beszélgetés megtette a hatását, sokan eljöttek. Ámulva hallgatták a számukra szokatlan dallamokat, nézték a különös hangszereket. A táncos műsorszámok kapták a legnagyobb tapsokat. A ráadás itt is andoki zene volt, amit vastapssal jutalmazott a guarandai közönség.