A vásznon is szívesen filozofál, kísérletezik a fehérvári alkotó

Szolnoki Szabolcs műveit nézegetve először is az jut eszembe: hogy tud valaki ennyire jól festeni? Aztán arra gondolok: eszméletlenül jók ezek a festmények. Utána meg az ötlik föl bennem: ki is van ezek mögött az emberi, mégis, olykor embertelennek látszó világot bemutató képek mögött?

Ki az, aki szobai asztalon ábrázol ugrásra kész tigrist, aki sejtelmesen lebegő, öltönyös félalakokat helyez el egy bankra emlékeztetően hideg térben, vagy buján zöldellő növények közé ültet le egy szintén csak félig-meddig megjelenített, ülő nőt?

Szolnoki Szabolcs fiatal fehérvári festőművész a Munkácsy Mihály Általános Iskola rajztanára. Ami a hozzáférhető adatok szerint tudható róla, az ez: Szombathelyen szerzett diplomát rajz–filozófia szakon, vizuális kommunikáció szakirányon. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, nyert már több díjat (például a Fehérvár Szalon kiállításon), és a számos csoportos tárlat mellett egyéni kiállításokra is büszke lehet. A többit mesélje el magáról és a festményeiről ő:

– Az Öreghegyi Közösségi Házba összesen húsz képet válogattam. Ezek többsége a legutóbbi, 2016-os fehérvári kiállításom óta készült, és sok nagyméretű van közöttük. Végre van egy saját műtermem, ott tudom ezeket festeni. Most leginkább az apró alakok érdekelnek, meglepő, elgondolkodtató helyzetben ábrázolva. Az Ember a Marson cím egy filmre utal, amelynek Matt Damon a főszereplője, s jórészt Etyeken forgatták. Ez, vagyis a forgatás jelenik meg a képemen, de az is nagyon tetszett, hogy a vörös bolygón ragadó főhős ott termeszt krumplit az etyeki homokban… Kicsit a dolgok, a film, a jelenet mögé akartam látni, ezért készült ez a kép. Az utolsó papírelefánt is egy forgatást ábrázol, vagyis az embert, aki megpróbál egy ritka, kihaló állatfajt megörökíteni. Kissé kapcsolódik a környezet- és állatvédelemhez is. Foglalkoztatnak a robotok, tetszik, ahogyan csillognak. Belehelyezem őket egy új környezetbe, más fényviszonyok közé, mint a valóságban. Sokszor kisebb képeket készítek először, s van, hogy ezek sorozattá állnak össze. Törekszem a figuralitásra, a kidolgozottságra, de absztrakt foltokat is teszek a képre, mert szeretek kísérletezni. Összességében különleges, érdekes helyzeteket mutatok meg.

A művész tehát nem elégszik meg a puszta ábrázolással, a valós látvány megörökítésével. Valami izgalmasabbat, mást akar, keresi a mögöttest. Filozofál, gondolkodik a miérteken, a lehetséges változatokon. Miután megfogalmazódik benne a gondolat, amit vászonra szeretne vinni, vagy lefotózza hozzá a modellt, vagy választ a gazdag fotógyűjteményéből. A kép körülbelül hatvan százaléka áll ilyen előre megtervezett részből, a többit azonban a „véletlenre”, a sugallatra bízza. A befejezetlenség látszatával az is célja, hogy megmozgassa a néző agyát – akár fejezze be ő a látványt a képzeletében! Így lesz a festmény egyszerre komoly és játékos.

Na de hogyan működik együtt a tanárság és a művészlét? Előbbi nem nyomja el az utóbbit a kötelező teendőkkel, a rutinnal?

– Az a jó, hogy speciális rajzos iskolában tanítok, s a gyerekektől is sok mindent el tudok lesni. Nagyon frissen dolgoznak, érdekes technikákat is bevetve. Úgy érzem, összepasszol a kettő: a munkám és a szabad alkotás. Így, hogy van műtermem, könnyebben tudok nekiállni a festésnek, amikor nincs iskolai teendőm.