2010.02.16. 03:29

A szárnyaló, örök Pacsirta

Budapest - Egy eldugott kis zuglói kávézóban találkozunk. Az ablakból látom, amint hosszú, lendületes, fiatalos léptekkel érkezik. Ha nem tudnám, nem hinném, hogy júniusban hetvenéves lesz.

Varga Zsuzsa

- Éééén szép?! Ugyan már! Igaz, néha rám csodálkoztak ismeretlenek, például a taxisofőr. Értettem én, hogy megleptem őket, hiszen filmvásznon eljátszottam az összes csúnya, öreg parasztasszonyt és vénlányt. Mindig fordított voltam. Míg a színpadon gyönyörűséges kolléganőimet kisminkelve alig lehetett megismerni, nálam pont az ellenkezője történt. Szerencsém volt. Életemben fodrásznál is talán csak kétszer voltam, befestetni sem engedtem a hajamat soha. Ma is én vágom, persze csak a végét - hárítja majdnem szégyenlősen őszinte bámulatomat. Arra kér, ne hagyjam elkalandozni, mert hajlamos a csapongásra. Innentől tudom, hogy nagyon jót fogunk beszélgetni.

- Nekem a legutóbi filmszemlén átvett Életműdíj nagyon nagy dolog az életemben. Azok közé tartozom, akik nem szoktak kitüntetéseket kapni, de ha mégis, akkor hihetetlenül meglepődnek. Ez történt 1987-ben is, amikor Jászai-díjat kaptam, s a mai napig nem tudom, hogyan... Most is csak azt tudom mondani, az Isten áldja meg azokat, akiknek eszébe jutottam. Persze, nem hagyhatom ki a Pacsirtát, azt a filmet, amellyel 23 évesen beírta magát a magyar filmtörténetbe:

- Akkor haltak meg a szüleim, nagyon nyúzott voltam. Ranódy László rendező és a tüneményes Illés Gyuri bácsi, az operatőr biztos volt benne, hogy el tudom játszani, na de hát hogyan csúfítsanak el? Már sokszor elmondtam, hogy bekenték az arcomat egy kollódium nevű oldattal, amit mindenkinek a bőre kibírt, az enyém viszont úgy hámlott tőle, mint a kígyóé. Végül az elsősegélyen kötöttem ki. Mivel ily módon nem lehetett kellően ráncossá tenni, kitalálták azt a bizonyos fogat, amit rá kellett húzni a sajátomra, és meg kellett tanulnom úgy beszélni.
Azt mondja, diploma után 1963-tól élete legszebb három évét töltötte a Debreceni Csokonai Színházban, ahol nagyszerű társulatban, remek rendezőkkel dolgozott együtt. Minden nagy szerepet eljátszott, amit lehetett, lubickolt a lehetőségekben. A fővárosi Madách Színháznál eltöltött 30 év azonban az ígéretes kezdetek után tüskéket hagyott benne. Amikor odakerült, Ádám Ottó volt az igazgató, főiskolai osztályfőnöke, akire ma is hálával emlékszik. A továbbiakról így vall:

- Beismerem, az időszakos mellőzéseimben nem vagyok vétlen. Féltek velem dolgozni a rendezők, nehéz ember voltam, s ezt megsínylette a pályám is. Nem kaptam meg azokat a szerepeket, amelyek üvöltöttek utánam, és egyszerűen elmentek mellettem. Voltak viszont nagyszerű éveim is. Aztán 1994-ben, 54 éves koromban, tehát még nem értem el a nyugdíjkorhatárt, az akkori igazgató azt mondta, köszöni szépen, de menjek nyugdíjba... Viszont fiatalon együtt játszottam a többi között Domján Edittel, Pécsi Sándorral, Gábor Miklóssal, Zenthe Ferikével, Mensárossal... Fantasztikus előadások születtek, a színház akkor volt a csúcson. Meséli, nyugdíjasként játszott Székesfehérváron: Örkény Macskajátékában Egérkét, aztán a Virágot Algernonnak-ban az anyaszerepet, sőt, a Légy jó mindhalálig musical-változatában énekelt is, mint ahogy annak idején Debrecenben a My Fair Ladyben. Szegedre is szívesen gondol, ahol 2000-ben Örkény Tóték című drámájában Tótnét játszotta. Aztán a sokadik hosszú csönd után Eperjes Károly hívására 2005-ben Gyulán játszott Tamási Áron Vitéz lélek című darabjában.

- Ezt a gyönyörű darabot, ami nem elvesz a lélekből, hanem gazdagítja, visszük ma is az ország különböző pontjaira. Sajnos lassan kifullad - sóhajt egy mélyet. Pályája összegzéseként szerényen megjegyzi:

- Nem szeretném, hogy gőgösnek hangozzék, de úgy érzem, sokkal több volt bennem, mint amennyit eljátszhattam színpadon és filmen. És még most is van. Ami visszahozhatatlan, hogy nem játszhatok Fellini és Bergman filmjeiben. Ők ketten számomra a csúcs. Annak idején nem hívtak, s most már nem is fognak - zárja le be nem teljesült álmainak emlékkönyvét, miközben őzbarna szemében szomorkás huncutság villan. Sajnos Fellini és Bergman nem tudta, hogy van nekünk egy Nagy Annánk.