Nékem jó volt, avagy néha mégis nem

Megvan-e még a padláson az ócska jégszekrény, a konyha egyik eldugott zugában a súlyos, fémből készült daráló? És mi a helyzet a bakelit lemezekkel, vagy a borotválkozó pamaccsal, az analóg órákkal, amelyek sem a hőmérsékletet, sem a páratartalmat nem mutatják, viszont ütemes kattogásuk megnyugtat elalvás előtt...

A 60-as, 70-es évek tárgyai ezek, melyek anno egy háztartás elmaradhatatlan kellékei voltak, ma azonban kiállítási darabok a Gárdonyi Géza Művelődési Házban.

Mérleg, krumplinyomók és darálók – nehéz, ormótlan konyhai segédeszközök,de igen strapabírók, szinte lehetetlen ezeket elrontani

A december 7-ig megtekinthető retrotárlat komponensei egyelőre nem műtárgyak, viszont alkalmat adnak rá, hogy letöröljük porlepte emlékeinket.

A megnyitón Fülöp Gyula, a Szent István Király Múzeum egykori igazgatója és az említett kor szülötte először a nosztalgikus hangulathoz igazodva köszöntötte az egybegyűlteket – Elvtársak, elvtársnők, kis dobosok és úttörők! – majd finom iróniával arról mesélt, milyen volt élni a szocializmusban.

Fülöp Gyula azt is bemutatta, milyenek voltak a régi menő csávók

– Egyike vagyok a Ratkó gyerekeknek, 1953-ban születtem, azaz végig, egész pontosan átéltem ezt a korszakot. Nékem jó volt, avagy, annyira mégis nem! Ahogy Kádár konszolidálta a helyzetet, mi lettünk a legvidámabb barakk. Nyugatról, keletről jött az államkölcsön, lehetetlen eszközöket gyártó üzemek alakultak, működött a már őskorban kitalált cserekereskedelem: Ikaruszért Lada vagy Trabant – igaz, öt éves kivárással – de lett végre autónk. Újra lehetett hitelre fogyasztási cikkeket vásárolni, az egész ország felszerelte magát a zöld konyhabútorral a Balaton tv-vel – módosabbak a nagyképernyős Munkácsyval – mindenkinek volt munkahelye, és senki nem pofázott. Épült a szocialista Magyarország – emlékszik vissza a régész a hatvanas évekre, majd 1968 augusztus 20-ra, amikor a társadalom kollektíven megkezdte a passzív ellenállást:

– A gimnáziumi tanárok nem tették szóvá – mint korábban –, hogy ideje lenne fodrászhoz menni, mindenki hosszú hajat eresztett. Levehettük az egyenruhát – Te jó ég! – a memóriámban még mindig ott iskolatársunk csacska-macska lábainak látványa a miniszoknyában – sóhajt a szónok, aki azt is megjegyzi, a lakótelepek építése miatt falvak ezrei néptelenedtek el... De ez az embereknek jó volt! Hiszen nem volt kertibudi, udvari trágyadomb, a csapból meleg víz folyt, közel az iskola, az óvoda, a bolt. Minden államilag formatervezett volt: panel lakás, két szoba, papa, mama, gyerekek, kis tv, kis rádió, kis hűtő... De boldog időket töltöttünk együtt – mondja szarkazmussal átitatott hangon és mégis mosollyal a szemében, hisz mégiscsak jó volt, hacsak az idő szépíti meg, akkor is. Fülöp Gyula ezután a kiállított tárgyakkal kapcsolatos emlékeiről kezd el beszélni,

Rajcsányi László, perkátai magángyűjtő – akinek tárgyaiból a kiállítás jórészt összeállt – megmutatta: működik még a Kékes televízió

Azt mondja, neki is volt diavetítője, az apja ugyan csak 700 forintot keresett havonta, mégis megvette neki. Ahogy a kiváló munkáért kitüntetést is megkapta, rendhagyóan harminc éves korában. Állítja, akkor megérdemelte, mégse adták könnyen, később kevésbé, de akkor meg már alanyi jogon járt.

A régi, szalagos magnó anno akkora volt, mint egy nagyobb kézitáska,a kiállításon több darab is szerepel Fotók: Koppán Viktor

A régi írógépe is hajaz az egyik kiállítottra. Anno, az egyetemen egy oldalt gépelt öt forintért, nagyon megérte. És amíg ő írt, a helyi menő csávók kint járkáltak az utcán a vállukon hatalmas táskarádiókkal és azt énekelték: „Csinibaba szeress belém...” A többiek meg táncdal fesztivált nézték a televízióban, Azon a készüléken, ami még most is működik, nem fogott ki rajta az idő. De ha mégis rosszalkodik, könnyű javítani az orosz módszerrel: az oldalára mért jókora tenyeressel...