Kóczián Ferenc büszke a lányára, aki gyűjti az aranyérmeket

Gyerekként Kockának becézték, később Kócosnak. A fővárosban született, de mindössze egy évesen már dunaújvárosinak mondhatta magát. A szülei elváltak, édesanyja második házasságát egy acélvárosi úriemberrel kötötte, Kóczián Ferenc Újvárosban töltötte gyermekéveit, a Kohász SE-ben kezdett futballozni, hét évesen lett igazolt futballista.

- Fejes László volt az első edzőm, csatárként kezdtem, illetve baloldali szélső középpályásként, minden korosztályban kezdő voltam, döntően vonalszélsőként számítottak rám. Meghívtak az utánpótlás válogatottba Thomas Sowunmival, azonban engem a klubtól nem engedtek el, a nagy szám miatt. Az akkori tréner, Radák Kálmán bácsi mondta, ha visszafogottabb leszek, mehetek. Azonban többször nem érkezett kikérő a nevemre.

Az NB II-es csapat szakvezetője Tajti József volt, a sok sérült és beteg miatt 1995 telén felnőtt együttest alig tudott kiállni egy osztrák, alacsonyabb osztályú csapat elleni edzőmeccsre. „Szóltak az akkori edzőmnek, Sipos Ferencnek, hogy a baloldalon bevethető játékosra van szükségük, én a 16 éven aluliak csapatkapitánya voltam, ráadásul ballábas, üzentek, szombaton délelőtt jelenjek meg a felnőttek öltözőjében. A junioroknál nem találtak megfelelő játékost, így kerültem a nagyok közé, ifistaként. Be is álltam a második félidőben, a radari salakon, a kettes pályán. Nagy hó volt, de focizni lehetett, 7-2-re nyertünk, két gólt lőttem. A következő hétfőtől már a felnőttek edzéseit is látogatnom kellett, közben edzettem az ifikkel is. A tavasszal az első csapatban nem ültem kispadon sem, az ifiben léptem pályára a bajnokikon.”

Aztán 1996 nyarán érkezett az első csapathoz Gálhidi György, aki a védőt a felnőtt együttesnél tartotta, eleinte a kispadra ültette, majd a BKV Előre elleni bajnokin, a tizedik fordulóban, októberben pályára küldte a 18 éves játékost, a 2-1-es hazai győzelemmel végződő összecsapáson. A folytatásban egyre több játéklehetőséget kapott, Horváth Csaba és Szabó Tibor mögött a baloldalon.

- A változást Varga Zoltán szakvezető hozta meg, szakmai igazgatóként érkezett, aki az 1997-98-as idényben egyre több bizalmat adott, ahogy közeledtünk a szezon végéhez, kezdőként számolt velem. Feljutottunk az élvonalba, Gálhidi György maradt a vezetőedző, Varga Zoli néha beszállt edzeni is, néha olyan érzésem volt, hogy esélyes lenne a csapatba kerülésre, úgy ment a szélen. 1998 nyarán, az MTK-val játszottunk a Hungária körúton, Egervári Sándor volt a hazaiak edzője, 3-0-ra kikaptunk, csereként léptem pályára. Gálhidi nem sokkal később távozott, Ebedli Ferenc lett Varga segítője, majd az utolsó néhány fordulóban már Ebedli dirigálta a csapatot az élvonalban, nagyon jól szerepeltünk, feljöttünk az ötödik helyre. A tavaszi félszezonban többször voltam kezdő, sőt, Ebedlinél előfordult, hogy csatárként kaptam lehetőséget, Tököli Attila pedig a kispadon várt bevetésre. Amúgy baloldali középpályásként számoltak velem, a védelemben nem. Érkezett Egervári Sándor, akinél az elején nem kaptam lehetőséget, kettős igazolással Érden is pályára léptem az NB I/B-ben. A Dunaferrben a frissen, Nyíregyházáról igazolt Kiss György szerepelt balhátvédként. Pár forduló után helyet kaptam a csapatban, hol csereként, hol kezdőként számoltak velem, bajnoki címet nyertünk.

A szezonban balhátvédként egyszer volt eredményes, az idény legelején, augusztus végén, a Haladás elleni, 4-0-ra megnyert, hazai bajnokin.

- Az első gólt szereztem, pokoli meleg volt, jól emlékszem a találatra, közvetett szabadrúgást végeztünk el, Molnár Zoli legurította, én a sorfal mellett lőttem a rövid sarokba. Életem legemlékezetesebb idénye volt, bajnoki aranyéremmel. Egervári Sándor számított rám, a védelemben, vagy a középpályán, mindenütt feltaláltam magam. Kezdő voltam a Hungária körúton is, négy fordulóval a vége előtt a fővárosban szereztük meg az aranyérmet, 4-1-es győzelemmel. Jött a nemzetközi sorozat, a Bajnokok Ligája selejtezője, Splitben nem játszottam a 2-0-ra megnyert meccsen, a kispadon ültem a Poljud Stadionban, a győri visszavágón a második félidőben álltam be, 2-2-re végeztünk, továbbléptünk a második körbe, ahol a Rosenborg Trondheim várt ránk. Győrben kispados voltam, Kiss Gyuri volt a balhátvéd, 2-2 lett a vége, a visszavágón kezdtem Norvégiában, 2-1-re kikaptunk. Komoly esélyünk volt a továbbjutásra, a végén szorongattunk, de nem tudtunk betalálni. A 77. percben állt be helyettem Nagy Tamás, támadnunk kellett. A BL-ből kiestünk, az UEFA-kupában folytattuk, a Feyenoord ellen itthon nem játszottam, 1-0-ra vesztettünk. A hollandiai derbin csereként léptem pályára Kiss Gyuri helyett, a vége előtt negyedórával, 3-1-es vereség lett a vége, ezen a találkozón nem volt esélyünk. Néha megnézem az összefoglalót, a későbbi világsztár, a lengyel Jerzy Dudek védett, a csatársorban lépett pályára az elefántcsontparti Salomon Kalou.

A következő idény ezüstérmet hozott, nagy csatát vívtak a Ferencvárossal, az utolsó fordulóban dőlt el az aranyérem sorsa. A Dunaferr a szombati játéknapon 2-1-re győzött Fehérváron, az FTC másnap szerepelt Debrecenben és 2-0-ra nyert, ezzel a zöld-fehérek léptek a dobogó tetejére. Ma már elképzelhetetlen, de akkor előfordult, hogy nem azonos időben rendezték a záró forduló összecsapásait. A nemzetközi kupában az Olympiakos Nicosia volt az ellenfél, a ciprusi meccs 2-2-es döntetlennel zárult, a győri visszavágón hatalmas meglepetésre, 4-2-re győztek a vendégek a dunaújvárosiak dicstelenül búcsúztak.

- Mindkét meccsen a kispadon ültem, a következő bajnoki idénynek úgy vágtunk neki, hogy visszaszerezzük a zöldektől az aranyat, de erre esélyünk sem volt, végül a 4. helyen zártunk, a szezon második felében, kölcsönben Marcaliban játszottam, az NB II-ben, a Kispest fiókcsapatában, ahol csapattársam volt a fiatal Torghelle Sándor és Búzás Attila. Újvárosban folyamatosan anyagi gondokkal küzdöttünk, egyre nagyobbak lettek felettünk a viharfelhők. A szakmai stáb, Egervári Sándor és Kenyeres Imre távozott az MTK-hoz, velük tartott Zavadszky és Molnár Zoltán, Tököli Attila a Fradihoz igazolt, Jakl Antal Győrbe. A 2002-2003-as szezont elkezdtük Tornyi Barnabás irányításával, végig pályán voltam, az eredmények és a fizetések elmaradtak. Februárban hívott a korábbi szövetségi kapitány, Bicskei Bertalan, aki előzőleg szerződött Fehérvárra. Szombaton mentem tárgyalni a megyeszékhelyre, gyorsan meg is egyeztünk, másnap repültem a csapat után a téli, törökországi edzőtáborba. Másfél évet töltöttem a Vidiben, Bicskeinél végig kezdő voltam, a trénert egy szintén korábbi kapitány, Csank János váltotta, nála is szóhoz jutottam, de kevesebbszer. Anyagi gondok jöttek, januártól nyárig, a szezon végéig nem volt fizetés, végül rendeztek mindent, egyben megkaptuk a járandóságunkat, 2004 nyarán Pécsre igazoltam. Nagy Tamás vezetőedző invitált, egy évet töltöttem ott, kezdő voltam, küzdöttünk a bennmaradásért, végül simán megőriztük tagságunkat az élvonalban. Gálhidi György lett a DVTK edzője, hívott a borsodiakhoz. Pénteken elutaztam, szombaton délelőtt egymás közötti játéknál beleléptem egy lövésbe, elvitte a lábam, részleges térdszalag-szakadást szenvedtem, aláírt szerződés nélkül.

Hosszú kihagyás következett, majdnem egy év, dunaújvárosi csapattársa, valamint szobatársa, Lengyel Ferenc az NB I-be feljutó csapathoz invitálta Paksra, aláírt az atomvárosi együtteshez.

- A klubot most is vezető Haraszti Zsolt ügyvezető személyében egy igazi úriembert ismertem meg, olyan klubhoz kerültem, ahol mindent betartottak abból, amit ígértek. Addigra azonban már kezdtem elveszíteni a hitem a futballban, a korábbi klubjaimtól úgy távoztam, hogy komoly pénzeket nem kaptam meg. Az élvonalbeli karrierem befejeződött, Pálhalmára igazoltam 2008-ban, a megyei első osztályba. Minden évben léptünk egyet felfelé, az NB II-ig meneteltünk, régi társaimmal szerepeltem, Salamon Miklóssal, Balaskó Ivánnal. A pénz ott is elfogyott, de ez már nem okozott nagy gondot, közben már dolgoztam az eredeti szakmámban, villanyszerelőként helyezkedtem el. Szabadidős tevékenység gyanánt Tordason, Baracson, Dunaföldváron játszottam védőként a megyei első osztályban, később éveken át fociztam az újvárosi kispályás bajnokságban, a seniorok és a felnőttek mezőnyében, két, különböző csapatban.

Kóczián Dunaújvárosban él, ám hat éven át minden napot Budapesten, a Testnevelési Egyetemen töltött, munkáltatója volt az oktatási intézmény, valamint az intézményhez tartozó egyéb létesítmények felújítása és építése során a villamos kivitelezésért felelős vállalkozás. Tavaly nyáron vonultak le, azóta szintén naponta jár egyetemre, de ide sem tanulni. A Dunaújvárosi Egyetemet, a főépületet renoválják, a villamos vezetékeket, az utolsó kábelt is cserélték, tégláig bontották, immár az újjáépítés zajlik, a tervek szerint másfél év múlva végeznek mindennel.

- Előzőleg egy újvárosi, szinte az egész országban tevékenykedő vállalkozás villamos részlegét vezettem nyolc éven át, de a mostani, egyetemi melót már az én cégem végzi. Én is beállok néha, ha szükség van a két kezemre, de döntően a munkatársaim tevékenykednek az épületben. Én rohangálok, tárgyalok, a papírmunkákat intézem. Az életem normális mederben zajlik. Elváltam, a lányom, Kóczián Rebeka most töltötte be a tizedik életévét. A Dunaferr SE tornász szakosztályában sportol, öt esztendeje. Ő a szemem fénye, a mindenem. Ügyes, szereti a tornát, az elkövetkező években kiderül, marad a sportágnál, vagy mást választ. Minden bizonnyal marad, mert eredményes. A lényeg, megtalálja a maga útját, boldog legyen. Korábban kézilabdázott, úszott, hip-hop tánccal foglalkozott, egyik sem tetszett neki igazán, itt jól érzi magát, folyamatosan nyeri az aranyakat. Szereti a gerendát, az ugrást és a korlátot is, de a legjobb a talajon. Hosszabb távú vágyakat még nem fogalmazott meg, abban maradtunk, mindenben támogatom, csak annyit kérek, vegye komolyan. Sportiskolás tanuló, iskola előtt és után is edzenek a tornacsarnokban, valamint szombaton délelőttönként, hetente kilenc alkalommal gyakorolnak. A reggeli tréningek másfél, a délutániak három órát vesznek igénybe, tehát Rebeka estére elfárad. Focimeccsekre ritkán járok, a válogatott mérkőzéseit igyekszem mindig a helyszínen megtekinteni, a meseszép Puskás Arénában. Dunaújvárosban ritkán jutok ki a stadionba, időhiány miatt. November derekán a fővárosban furcsa dolog történt velem, volt jegyem az utolsó, Montenegró elleni Eb-selejtezőre, készültem is nagyon, főleg azok után, hogy előzőleg elképesztő hangulatú meccsen vertük a szerbeket, ami hatalmas élményt jelentett a helyszínen. Mégsem jutottam ki a délszlávok elleni derbire, mert a stadion közvetlen közelében, a KSI létesítményében rendezték a lányom versenyét, azt tekintettem meg. Foci helyett tehát a korosztályos tornaversenyeket látogatom. Rebi futballozni nem látott, én viszont őt mindig megnézem a tornacsarnokban.