Újra és újra felmerül a kérdés: miért háborúzik az ember? (galéria)

A Bertolt Brecht „Kurázsi mama és gyermekei – Krónika a 30 éves háborúból” című dráma feldolgozására saját korábbi bevallása szerint azért vállalkozott a színjátszókör vezetője, Ferenczy Noémi tanárnő, mert szeretett volna még egy jutalomjátékot azoknak a „hollóknak”, akik idén kirepülnek a középiskolából, így a színjátszókörből is. És nyilván azért is, mert magához a rendezőhöz közel áll ez a mű, a téma pedig örökké aktuális… - ezt már én teszem hozzá.

Noémi a Nemes Nagy Ágnes-féle fordítást használta fel, a „mama” szó helyett pedig a fiatal generációhoz jobban illő „anyu” megnevezést választotta a címben.

Hogy napjainkban mennyire időszerű a háború témája, az rögtön a kezdéskor kiderül, ugyanis a Paul Valéry-idézet („Háború: egymást nem ismerő emberek mészárlása olyan emberek hasznára, akik ismerik, de nem mészárolják le egymást.”) után a szomszédban két éve zajló ukrajnai háború hétköznapjaiból láthatunk néhány képkockát. Méghozzá egy óvodából, ahol két éve nap mint nap a háború határozza meg a hétköznapokat – már itt mélyen el kell gondolkodnunk (akkor is, ha ilyen felvételeket akár nap mint nap látunk a médiában).

Tulajdonképpen ez is volna a lényege a brecht-i epikus színháznak: a jelenetek sorából felépülő darabban az azok közé időnként beékelődő, úgynevezett elidegenítő elemek, effektek (például vetített képek, dalbetétek) hatására a néző elgondolkodjon. Például azon: tényleg, miért is csináljuk mi ezt? Miért háborúzunk újra és újra, különféle ürügyet keresve? Talán mert – vetik föl a katonák a darab elején – a háborúban rend van? Esetleg már nem is tudunk mit kezdeni a békével? „Békében a nép elvadul” – hangzik el egyebek mellett. Az eseményeket időnként narráló fiatal hangok pedig kimondják, hogy talán sosem lesz béke…

Brecht a harmincéves vallásháború időszakát idézte meg, amikor katolikusok a protestánsokkal háborúztak, persze, Isten nevében. Ebben a káoszban próbál boldogulni Kurázsi anyu (Tóth Marietta), három gyermekével: Eiliffel (Részeg Ákos), aki anyja akarata ellenére katonának áll; a visszafogott Stüsszivel (Adorjáni Mátyás), aki zsoldfizető mester lesz; és a néma Kattrinnal (Deák Lea). Az élelmes asszony is a háborúból él, de nem nagyon tehet mást, ha boldogulni akar. Áruval megrakott kocsijával jár-kel, olykor bravúros akciókat végrehajtva a tűzvonalak, katonák között. Az örökös alkalmazkodás, költözködés, bujkálás és gyermekei elvesztése azonban őt is felőrli – a történet ismert.

S hogy mit mond ez itt, ma, Székesfehérváron nekünk? Azt hiszem, nagyon is sok mindent. Már csak azzal is, hogy a darabot diákok játsszák, akik bizonyára megérezték és megértették, mennyire felesleges a háborúzás. Ezt az üzenetet pedig hitelesen adják át nekünk, a közönségnek. A szereplők sorsát figyelve azt is átérezhetjük továbbá, mennyire fontos (volna) egymás támogatása, a kiállás a másikért a nehéz helyzetekben. De igen sok minden olvasható még ki a Kurázsi anyuból, illetve annak ciszteres változatából, amelyet a brecht-i színház alapelvei szerint rendezett meg Ferenczy Noémi, mind az észhez, mind a szívhez szólva. És igaza van abban, amit az előadás kapcsán állít: a szereplőkön nem lötyög a kabát, mindenki megállja a helyét. Akár a háborúhoz a maga módján alkalmazkodó, prostituálttá lett, később meggazdagodó Yvette-et játszó Horváth Flóra Biankáról, akár a tábori lelkészt alakító Elbert Mátéról van szó – és még sorolhatnám.

A darabot lezáró, szomorkás hegedűmuzsika után még sokáig tapsolt a közönség – remélhetőleg a szívekben is minél tovább ott marad ez a fontos, a béke mellett kiálló előadás.