Iancu Laura gyermekkori emlékeit használta fel új könyvéhez

Annak, amit Iancu Laura ezen az esten elmondott, szinte minden szavát érdemes volna idézni, mert akkor lehetne igazán érezni mondanivalójának eleven őszinteségét, súlyát. Erre itt most nincs mód, úgyhogy marad a beszélgetés lenyomatának felidézése – kicsit talán ahhoz hasonlóan, ahogyan Iancu Laura gyermekkori emlékeit felidézve már felnőtt nőként leírta, ami ma is él még benne a múltból.

Az „Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből” című prózakötetről az igazgató, Jakubek Tiborné, Ágnes köszöntője után a házigazda, Bakonyi István irodalomtörténész beszélt bővebben. Néhány fontosabb pontot emelek ki: a könyvnek már a címe is szakrális, utal ugyanis a Szentírásra. Iancu Laura olyan írástudó, aki származásából adódóan az elmenni és maradni kettősségét éli. A kötet három részből áll, három hang szólal meg benne: az első rész a kislányé, akinek sorsa emlékeztet a Magyarfalun született kis Lauráéra. Mégsem azonos vele. A második rész a felnőtt nő hangja, a harmadik szintet pedig egy képzelt megszólított képviseli, akihez a második rész szövegei szólnak. Ez a hármasság szerves egységet képez a kötetben, és elvezet az intim írói világba, ahol a hit termi a csodát – fogalmazott Bakonyi István, Jánosi Zoltán irodalomtörténésznek a könyvhöz írt tanulmányértékű utószavára is utalva. Megtudtuk még például, hogy a kislány és a felnőtt nő sorsa egymásból következik, egyfajta lelki leltárkészítést követhetünk nyomon a naplószerű könyvből. Elénk tárul a moldvai falu világa a kisebbség vesszőfutásával, a nagycsalád sorsával, a különös hiedelmekkel, szokásokkal, a nehézségekkel. Érezhető a folytonos küzdelem a hitért. Az apró életképek felfestése közben őszinte kitárulkozásban lehet részünk.

Bakonyi István recenziója után a szerző felolvasásában hallhattunk meggyőző részletet a könyvből, amelyben ilyen fontos mondatok is szerepelnek: „Élethosszig nyögi az ember a békekenyér árát.” „Édesanya nem tudta megszereti a dologtalanságot.”

Valóban a könyvben említett kockás papírköteg, egy gyerekkori napló volt az Olvasmány… alapja? – kérdezte Bakonyi István. Iancu Laura válasza meglepő volt: a regényben szereplő kockás papírköteg nem létezik, ám benne magában, fejben megvoltak az emlékek, a gyerekkori napló. Ezeket a „megszelídített emlékeket” hívta életre, miközben megírta a könyvet. Nem családtörténetet akart, mert a családot nem csupán ő maga jelenti, hiszen van egy közös történetük, amelyet egymaga nem írhat meg. Ezért választotta azt a megoldást, hogy azt rögzíti: ő hogyan élte meg a gyerekkort. Viszont nem a sztorit akarta reprodukálni, hanem azt lejegyezni, ami azokból mára megmaradt a személyiségében. „A múltamat akartam, ami jelen van.” A szerző fontosnak tartotta elmondani: az olvasó nem egy fiktív világban találja magát, hanem valóban a nyolcvanas évek Moldvájában jár. E szempontból tehát nem fikcióval van dolgunk.

Bakonyi István rákérdezett arra is: vajon a könyv tartozás törlesztése-e az ősök felé? Iancu Laura válasza szerint soha nem fogja megkérdezni, hogy mit szólnak hozzá az ősei. Ugyanakkor: „Van igazság abban, hogy törlesztek, de nem tudom, hogy kinek” – hangzott el.

S azt is megtudtuk, hogy aki eddig olvasta a könyvet, mind azt jelezte vissza, hogy várja a folytatást. Méghozzá úgy, hogy ha ebben a kötetben a szerző inkább az élet sötét oldalát mutatja be, akkor láthassák majd a napos oldalt is.

Ennek kapcsán Laura elmerengett azon, hogy vajon miért az éjszaka, a sötétség, a nehézség érdekli inkább. S elmesélte: azt vette észre, hogy a 10 és a 40 éves kori énje között sok szempontból nincs különbség, bizonyos dolgok megmaradtak. Ezt a „két” embert nézi ő, a harmadik, s arra jött rá: minél nehezebbek az életkörülmények, annál erősebb a túlélésre kimondott igen. Amikor megmutatta magát a kötet struktúrája, az volt a vezércsillaga, hogy illusztrálja azt: az élet erősebb ott, ahol megsebzik. Ennél nagyobb dicshimnuszt nem tud Istenről mondani.

Először kislányregényt akart írni, de miközben dolgozott, azt tapasztalta, hogy többet sír, mint ír… Ezért egy időre felhagyott a munkával, féléves csönd következett, amikor nagyon maga alatt volt a múltba utazás miatt. Ezután jött vele szembe a kitalált forma az előkerült naplóval, és segítségül hívott egy harmadik felet, akinek elmeséli a napló megtalálását.

Bakonyi István zárásként rákérdezett: vajon lesz-e akkor folytatás? – Szeretnék írni, de még nem tudom, hogy ebben a formában folytatom-e – fogalmazott Laura, akinek a fejében az Olvasmány… mintájára egy ezeréves történet megírása motoszkál. Ám az is igaz, hogy úgy érzi: sok koszt lemosott most a gyerekkoráról, de még mindig nem mondta ki sem a legsötétebb, sem a legvilágosabb dolgokat.

Így csak remélhetjük, hogy ennek az őszintén megszenvedett, gyökerekig nyúló olvasmánynak valóban lesz folytatása.