Több mint drámai mondatok Pákozdon

A felolvasóest az írónő első házasságának felidézésével kezdődött. Polcz Alaine fiatalon ment férjhez, de azokat az éveket megaláztatás, csalódás, hazugság és árulás övezte. Amikor a szovjet csapatok közeledtek Kolozsvárhoz, a Dunántúlra menekültek, mert azt hitték, ott biztonságban lehetnek. Erdély elhagyásának lelki gyötrelme közben szörnyűségeket láttak, légiriadót éltek át egy vasútállomáson, ahol férje, János mentette meg az életét: Polcz Alaine akkor találkozott az erőszakos halállal először. Csákváron eleinte nyugalom fogadta őket, az Eszterházy kastély 160 szobájával biztonságos benyomást keltett, a közeli Vértes gyönyörködtetett. Aztán utolérte őket a front, a háború minden borzalma. Az érkező szovjet katonák késsel levágták azon nők melleit, akikről úgy tudták, hogy németekkel háltak, de előtte azért még megerőszakoltak őket a „felszabadítók”. Polcz Alaine önkéntes ápolónőnek jelentkezett, de nem maradt gyógyszer, kötszer, sem pedig ennivaló, aztán már hely sem a kórházban.

Négy kisfiú kézigránátot talált, kipróbálták, egyikük azonnal meghalt, a többiek szétroncsolódtak. Miután a kórházba megérkeztek a németek, Mindszentpusztára, az erdőbe menekültek tovább. Ott élték át a karácsonyt, de csak éppen hogy.  Menekülő magyar katonák érkeztek, civil ruhát adtak nekik. Amikor két szovjet katona lövésre készen tartott fegyverrel beállított, az egyik magyar honvédról kiderült, hogy folyékonyan beszélt oroszul, erre agyonlőtték. Egy házban 30-40 menekült húzta meg magát. Nem volt víz, hólét olvasztottak fel, azzal főztek. Hetekig nem tudtak mosakodni, fagyos, nyers húst ettek.

A szovjetek parancsára vissza kellett térniük Csákvárra, ahol folyamatosan, csoportosan erőszakolták a nőket, olyan brutalitással, hogy sokaknak elroppant a gerince. Polcz Alaine háta kisebesedett, úgy elbántak vele, hogy beleragadt az inge a saját vérébe. (Miért mindig a padlón?) Maminak – az írónő anyósának – egy csupor tejre volt szüksége a túléléshez, ezért Alaine odaadta magát egy katonának: akkor már mindegy volt. Árokásás, tetves fehérneműk, feltépett sebek, éhség, nyomor, tetű, örökös félelem, betegség, fájdalom. Napokig Bicske és Lovasberény között hullámzott a front, visszatértek a németek, de csak a szenvedés lett attól hosszabb. A kastély elsősegélynyújtó helyén dolgozott: ürülék, takony, sár, vér, baltával amputált kar, életlen ollóval vágta le a sebesült ujjakat, fertőtlenítés és érzéstelenítés nélkül.

Csákvárról Budapestre mentek, ahol anyja nem értette, miért hagyta az erőszakot. (Sokan voltak? Nem tudtam számolni.) Visszautaztak Kolozsvárra, ahol megismerkedett második férjével, Mészöly Miklóssal. (Éjszaka néha még felébredek. Menekülök, szaladnak utánam az oroszok, ezt álmodom.)

Polcz Alaine életén kitörölhetetlen nyomot hagytak a háborús szenvedések. Mégis összeszedte magát, és sikerült 1949-ben pszichológus diplomát szereznie, majd elmebetegekkel folytatott művészeti terápiát. Haldokló gyerekek és hozzátartozóik pszichológusa lett, először hozott létre klinikai osztályon játszószobát, majd 1991-ben megalapította a Magyar Hospice Alapítványt. Abban az évben lett az „Asszony a fronton” című regénye az év könyve. Polcz Alaine 2007-ben, 84 évesen hunyt el.

A pákozdi felolvasóest drámai hatását, a rendező Seres Tamás és Tompos Kátya színésznő előadásának erejét jelzi, hogy akadt, aki nem bírta hallgatni a szörnyűségekről szóló mondatokat és egy időre el kellett hagynia az előadás helyszínét.