Mindhalálig feketében: Bobory Zoltán, és a doni hősök emléke

– Mikor és milyen előzmények után született meg önben az elhatározás, hogy kápolnát épít a doni hősök emlékére?  

– Édesapám a második világháború idején másfél évig Kijevben szolgált katonaorvosként és nagyon sokat mesélt nekem arról az időszakról és egyebek mellett elmondta azt is, hogy az egyszerű ember mindig jó ember volt. Érzékeny lettem a háborús emlékekre, az akkor történtekre. A legfontosabb és legelső doni élményem irodalmi: Sobor Antal „Az éjjel hazamentek a katonák” című írása 1961-ben jelent meg és félelmetes áttörést jelentett a hallgatás falán. Idővel természetesen elolvastam Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvét, Csoóri Sándor és Sára Sándor televíziós sorozatának írott változatát is. Aztán 1988-ban eljött hozzánk Székesfehérvárra Serfőző Simon és elmondta „Feledésből az emlékmű” című versét, amelynek központi gondolata az, hogy feledésből emeltünk emlékművet a 2. Magyar Hadseregnek. Döbbenetes számonkérésének igazsága nagyon megérintett. Amikor sétáltam hazafelé a rendezvényről és megszólalt a fejem felett a Barátok-templomának a nagyharangja, elhatároztam, hogy zarándokutakat szervezek a Don-kanyarba.  

– Járt korábban arrafelé, orosz földön? 

– Igen, a hetvenes években egy Barátság-vonattal még az egykori Szovjetunióban. Borzalmas élményt jelentett a sok részeg ember, a körülmények, a hangulat. De eltökéltem 1988-ban, hogy én egy igazi Barátság-vonatot szervezek az egykori harcok helyszínére. Így kezdődött és félelmetes három esztendő következett utána.  

– Támadták, gáncsolták? 

– Akárhová fordultam, hülyének néztek vagy csak mosolyogtak, vagy azt próbálták elmagyarázni, hogy én nem tudom, hová akarok menni. Egyetlen ember akadt, aki mellém állt: Pozsgay Imre, aki a Hazafias Népfront főtitkára volt akkor. Már majdnem lemondtam az egészről, miután azok is eltávolodtak tőlem, akik eleinte támogattak: sokan csak erkölcsi hasznot reméltek az ügyből, de a harcban nem akartak részt venni. Aztán írtam egy levelet Gorbacsovnak, ami után megint csak azt kaptam a fejemre, hogy mit képzelek én, ki vagyok? Csak nem gondolom komolyan, hogy egy világhatalom első embere majd az én ügyemmel foglalkozik? Még hibáztattam is magam, hogy tényleg, miért nem gondolkodtam, mielőtt cselekedtem. Aztán egyik este, úgy kilenc óra lehetett, megcsörrent a telefonom, majd megjelent nálam egy pártfunkcionárius, aki addig csak kiröhögött engem mondván, hogy ő a Szovjetunióban tanult, tudja, ott mi a helyzet és az emberek miként viszonyulnak az ilyesmihez. Szóval egyszer csak beállított hozzám remegve és azt mondta, hogy másnap érkezik Székesfehérvárra Bíró Gyula, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnöke és velem akar találkozni. Kérdezte, jöjjenek-e a lakásomra, vagy inkább én megyek a pártbizottságra? Mondtam, hogy hozzám ne jöjjön a Bíró Gyula, így a pártbizottságon találkoztunk. Egyébként korábban nála is jártam a zarándoklat ügyében, de elutasított. A pártbizottságon aztán Bíró Gyula elmondta: amikor Gorbacsov Grósz Károllyal és Nyers Rezsővel tárgyalt, a megbeszélés végén megjegyezte, hogy elvtársak, egyébként pedig jöhetnek a magyar zarándokok. Grószék azonnal telefonáltak a székesfehérvári pártbizottságra, hogy „de elvtársak mi ez, ki van e mögött?” Bíró Gyula ezután még pénzt is ajánlott nekem és kijelentette, kézbe veszik a dolgokat és majd ők megszervezik az utazást. Visszautasítottam. Persze megsértődtek az elvtársak és később Déri János műsorában megdöbbenve láttam egy interjút, amelynek során Bíró Gyula arról beszélt, amit én mondtam neki: hogy a két nép valódi barátságának a legjobb jelképe éppen egy ilyen kegyeleti út megszervezése lenne. Azt hittem, ott halok meg, amikor ezt meghallottam. Szerencsére Déri megjegyezte, hogy tud egy vidéki kezdeményezésről, amely évekkel korábbi, de Bíró lesöpörte azzal, hogy majd ők intézkednek. Persze az ő részükről azután semmi sem történt. De nem adtam fel, és később eljutottunk odáig, hogy 1991-ben egy utazási iroda elvállalta a szervezést és először negyven, majd egy hónap múlva harminc zarándokot el tudtam vinni magammal a Don-kanyarba. 

– Milyen emlékek élnek önben az utazásról? 

– Csodálatosak. Ki akartunk vinni egy kopjafát, de azt nem engedték, ezért az egyik kerítés tövéből elvettem két deszkát, nemzeti színű szalaggal átkötöttük és az egyik falu főterén, egy nagyobb kereszteződés mellé letűztük. Az ottaniak elmondták, magyar katonai temető húzódott ott egykor több ezer magyar katona földi maradványaival, de a temetőt eldózerolták és házakat építettek a helyére. Amikor aztán ismét Oroszországba zarándokoltunk, a hátizsákomban elvittem egy keményfa keresztet, amit letűztünk az urivi templomdombra. Egy olyan helyre, ahol a vízmosásokban emberi csontokat és rengeteg lőszert találtak. Volt velem egy bácsi, aki megtalálta azt a lövészárkot, amelyikben harcolt. Egy másik zarándok, egy asszony az édesapja bajtársainak leveleiből tudta, hogy az édesapját melyik iskola előtti diófa alá temették, és mi megtaláltuk azt az iskolát és az akkor már hatalmasra nőtt diófát. Amikor odaértünk, az asszony szinte elájult a meghatottságtól. Azóta a Don-kanyarban már felépítettek egy nagyon szép emlékhelyet a 2. Magyar Hadsereg katonaáldozatainak a tiszteletére. De Oroszországban ott és akkor én arra jöttem rá, hogy nem 2500 kilométerre Magyarországtól kell emlékhelyet létesíteni, hanem itthon. Hazaérve megalapítottam a Don-kanyar Emlékkápolna Alapítványt és nekiláttam pénzt gyűjteni. 

– Miként fogadták itthon a kápolna építésének, a kezdeményezésnek a hírét? 

– Akadt olyan idős ember, aki hetven forintot küldött, egy másik százharmincat. Világos volt, hogy ők hadiárvák, hadiözvegyek, vagy éppen egykori katonák lehetnek, hiszen akkor még éltek a 2. Magyar Hadsereg tagjai. Egyértelműen látszott, hogy ők a kenyérre, tejre félretett pénzükből adták a hetven, vagy százharminc forintot. Annak a köszönő levelezőlapnak az árát sem fedezte az összeg, amit visszaküldtem nekik, de nem az volt a lényeg: végül összegyűlt a szükséges pénz. Úgy gondolom, az avatás nagyon szép esemény volt 1991 júniusában ötezer ember előtt, ilyen sokan jöttek el a Mészeg-hegyre! Akkor már mindenki tolakodott, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök mellé álljon. Egyedül a Bányai Laci bácsinak jutott eszébe megkérdezni, hogy de hol van a Bobory? Kiabált, hogy Zoli, te is gyere ide előre, de volt elég dolgom a rendezvénnyel, nem mentem. Aztán tizenvalahány évig én jártam ki, szedtem a szemetet, a csikkeket, a saját fűnyírómmal tettem rendbe a domboldalt, ahol minden évben január 12-én emléktüzet gyújtottunk. Magam voltam mindenre. Telt az idő és egy nap bejelentettem, hogy egyedül nem tudok mindent vállalni, de továbbra is mindent elkövetek a doni ügy érdekében. Aztán az újságban kellett elolvasnom, hogy az egyház, a honvédség, az önkormányzatok képviselői elhatározták, a kápolna kerüljön a katonai emlékparkhoz: az újságban láttam azt is, hogy összefogták a kezüket, mint egy vérszerződéskor, de engem nem hívtak meg a találkozóra. Ez talán még rendben is lett volna, de az már igazán fájdalmasan érintett, hogy senkinek sem jutott eszébe megemlíteni a nevemet, mint kezdeményezőét, mindenütt az szerepelt már, hogy nagy társadalmi összefogással épült a kápolna. Annak idején én 4 és félmillió forintból megvalósítottam a kápolnát, az árak szempontjából a legjobbkor, jó időben voltunk akkor ezzel. Egykori zarándoktársaim hívtak fel azzal, hogy sehol sem találkoznak már a nevemmel, amikor a kápolnáról esik szó. Ilyenkor csak annyit tudtam válaszolni, hogy nem nekem kell ezt kezdeményezni. Épül a feledés emlékműve, és az életem végén ez nagyon rosszul esik.   

– Az emlékkápolna ma be van kerítve, az állapota leromlott. Gondolom, ez sem tölti el örömmel.  

– Néhány éve jött egy nagy vihar, ami kikezdte a kápolna tetejét, a felújításhoz pedig vizsgálatokra volt szükség. Leszedték a kátránypalát és most ott áll csonkán és megszaggatva. Azt merték nyilatkozni, hogy ez azért történhetett meg, mert annak idején selejt anyagokból épült: ez felháborított. Mindig volt mit tenni, megtörtént, hogy beköltöztek a seregélyek, lyuk támadt a tetőn, amit megjavítottunk: mindig kellett gondozni, valamit pótolni. Most már nem arról beszélnek, micsoda küzdelem volt felépíteni akkor, amikor az egész országban nem volt emléke a 2. Magyar Hadseregnek. Nem hiszem, hogy akad még egy olyan emlékhelye a Don-kanyar hőseinek, amely nemzeti zarándokhellyé vált, mert a pákozdi igenis azzá vált. Amikor először hazajöttem a Don-kanyarból és leszálltuk a vonatról, odaállt elém egy újságíró és megkérdezte, mit érzek. Azt válaszoltam, hogy az életemben bármi történhet most már ezután velem, ezek után elmondhatom, boldog ember vagyok. Elég nagy könnyelműség volt 1991-ben ilyet kijelenteni. Mégis, most is azt mondom, minden baj és nehézség ellenére, ami az embert érheti, hogy boldog ember vagyok, mert elevenen kísér engem ez a szent ügy, a zarándokutak szervezése, a kápolna megszületése, január 12-én, az áttörés órájában az emléktűz meggyújtása.  

– Élénken él bennem egy interjúm emléke. Az egyik doni veterán idézte fel a harci élményeit, közben ott állt mellette a felesége, és az idős asszony csak azt ismételgette, hogy hagyd abba, ne mond tovább, mert elvisznek! Pedig már jócskán túl voltunk a rendszerváltáson. Bizonyára volt hasonló tapasztalata. 

– Hogyne. Csoóri Sándor írt is arról a félelemről, ami általános volt. Egészen 1988-ig semmit sem lehetett hallani, még családi körben sem mertek beszélni a Don partján történtekről. Amikor 1988-ban megszerveztük az első nagy találkozót a Szent István Művelődési Házban, a terem megtelt hadiárvákkal, hadiözvegyekkel és túlélő veteránokkal. Eljött egy néni fekete ruhában és elmondta, hogy ő a háború óta gyászolja a férjét, akiről nem tud semmit, azt sem, hol halt meg, és azóta feketében jár. Volt olyan is, aki odajött hozzám, megfogta a kezem és azt mondta, köszöni, hogy lélekben végre eltemethette az édesapját. Az kellett hozzá, hogy eljöjjön velem a zarándoklatra.