Dobszay Péter, az Alba Regia Szimfonikus Zenekar karmestere a múltról, jelenről, jövőről

A szülei – nagyapja, édesapja, édesanyja – mennyiben voltak ludasok abban, hogy végül zenei pályára ment?

– Nagymértékben. Édesapámnak hat testvére van, közülük egy ferences szerzetes, a többiek mind nagy családdal rendelkeznek, aminek köszönhetően 22 unokatestvérem van. Nyaranta egy hetet együtt tölt a család valamennyi tagja, ami a feleségekkel, gyerekekkel együtt 70 főt jelent. Most még... Ebből a hetven emberből négyen vagyunk hivatásos zenészek, Ágnes nagynéném, Zoltán nagybátyám, a feleségem és én. De valamennyien játszunk hangszeren, és ha esküvő van, akkor 4, vagy 5 szólamú motettákat kísérő nélkül tudunk énekelni.

Orgonaművészként is mondhatni világhírű volt, hiszen a világ sok pontján megmutatta magát. Mi vezényelte a billentyűs hangszer mellől a karmesteri pálcához?

– A karmesterség gondolata hamarabb született meg bennem, mint az orgonálás. A vezénylés, a karmesteri ténykedés gyermekkori álmom volt, jóval előbb foglalkoztatott, az orgona csak utána jött. Utóbbinak jóval hosszabb az útja, hiszen úgy kezdődik, hogy a gyerek tanul zongorázni, aztán bekerül zeneiskolába, konzervatóriumba, majd orgonaszakra felvételizhet a zeneakadémián. Ezek az utak nincsenek meg a karmesterképzésben. Tízéves korom körül nem láttam azt, miként lehet az emberből karmester, ezért is mondtam le róla. Amikor a zeneakadémián orgonista képzés közepette láttam meg, hogy aki karmester szeretne lenni, az vesz egy nagy levegőt és elmegy felvételizni. A felvételin aztán vezényelnie kell egy szimfonikus zenekart úgy, hogy ezt korábban nem tanulta, és akiben látnak lehetőséget, annak mondják, hogy majd megtanulja itt azt, ami szükséges ahhoz, hogy jó karmestere váljon belőle.

És ha jól tudom, az orgona és a karmesteri tudnivalók mellett még jó néhány hangszeres vizsgát is letett. Mennyit is?

– A zongora és az orgona volt az alap a számomra. A karmesterek számára az akadémián van 4 év ütős kurzus, ami nagyon hasznos, de lényegében a szimfonikus zenekarban előforduló valamennyi hangszeren játszottunk. Azt nem állítom, hogy művészi fokon, de belekóstoltunk ezekbe, tanultam hegedülni, klarinétozni és trombitálni, így valamennyi hangszercsaládból ismerek egyet.

Harminckét évesként vezényelte már jószerivel az összes honi zenekart, sőt, a nagyvilágban is néhányat. Mi hozta Székesfehérvárra, hiszen a lehetőségei alighanem korlátlanok lettek volna?

– Azért van két zenekar, ami eddig még kimaradt, az egyik a Budapesti Fesztivál Zenekar, a másik a Debreceni Kodály Filharmónia. Ami Székesfehérvárt illeti, meghívást kaptam, a zenekar igazgatója, Ruff Tamás kért fel a vezető karmester és művészeti vezető szerepkörre. Bár az Alba Regia Szimfonikus Zenekart korábban nem vezényeltem, de jó néhányukat ismertem, dolgoztam velük korábban, így szívesen vállaltam a feladatot.

Mennyire nehéz a karmesternek átállni egyik zenekarról a másikra? Minden zenekar más, különböző stílusú, különböző zenészekkel, a karmester meg egy. Hogyan lehet egy húron pendülni a sok eltérő együttessel?

– Nagyon fontos a helyzetfelismerés ebben az esetben. Gyorsan kell alkalmazkodni a zenekarhoz az akusztikához, a próbarendhez. Hiszen nem mindegy, hogy öt vagy hat próba áll a rendelkezésünkre, vagy egy főpróbával kell beugrani. De ez a rugalmasság orgonistaként is nagyon fontos a számomra, hiszen improvizáló énekeseket kell kísérnem, és csupán néhány másodperces reakcióidő van felmérni azt, hogy a következő pillanatban merre fog menni az énekes. Ez olyan képesség, ami tapasztalattal csiszolható, a lényeg, hogy minden zenekarhoz képes legyek más és megfelelő eszközökkel közelíteni.

Sok műfajnak, sok stílusnak volt a résztvevője, dirigense. Van kedvence?

– A szimfonikus zenekari repertoár miatt lettem karmester. Nem annyira a látvány, a mozgás miatt, hanem a gyermekkorban kapott és hallott magnó felvételeken rongyosra hallgatott Beethoven szimfóniák, koncertélmények vonzottak arra, hogy jé, ezt hadd csináljam én is. De a szimfonikus zene mellett nagyon vonzott az opera és az oratóriumok világa is.

Van kedvenc zeneszerzője?

– Bach és Beethoven nagyon közel állnak hozzám, nagyon szeretem őket hallgatni, előadni, vagy akár csak kottából keresgélni az összefüggéseket a hangok között. Mozartot is nagyon szeretem, és van a késő romantikának is egy olyan vonulata, ami nagyon megérint. Csajkovszkij, Puccini és Verdi olyan művei, amelyek nagyon mély emberi kríziseket és drámai helyzeteket mutatnak meg a zenével.

Verdiről jut eszembe, ha meghallom a Szabadság kórust, akkor rendre könnyekkel küszködök. Vannak olyan művek, amelynek hallatán összeszorul a torka?

– Hogyne! Ami most rögtön beugrik, az a korábbi szombathelyi koncert volt, ahol Verdi Requiemjét vezényeltem a Savaria Szimfonikus Zenekarral. Amikor készültem erre, a Tuba mirum tételnél az Ítéletnapi kürt hangjánál éreztem azt, hogy a könnyekkel küzdök, de azok csak jöttek és jöttek. Azt hiszem, hogy „új füllel” hallgatva a művet megéreztem benne az emberi hitet, azt, hogy van igazság! Vagy majd lesz egyszer, még ha a hétköznapokban sokszor úgy tűnik, hogy nincs. Tudtam, tudom, hogy a harsonák hangjával akarta Verdi közölni a világgal, hogy előbb, utóbb kiderül, hogy mi volt igaz, és mi nem az.

Van olyan zenemű, amit nem szeret, de vezényelni szereti?

– Szerencsére sok remekmű van, amit könnyű vezényelni, amiben lubickol az ember, ezeket nagyon szeretem vezényelni. Ha van is olyan, amit nem szeretek, akkor sem mondtam soha nemet, mert egy klasszikus műre nem is lehet. Volt olyan, amire nemet mondtam, de az nem klasszikus mű volt, de egy harmadik vonalbeli zeneszerző klasszikus művére sem illik azt mondani, hogy nem! Az ilyen pont azért nagy kihívás, mert meg kell keresni benne azokat a pontokat, amelyeket kiemelve élvezhetővé lehet tenni az adott darabot.

És van olyan zenemű, amit imád, de mivel piszok nehéz vezényelni, ezért mégsem szereti?

– Nem! Vannak olyan zeneművek, amelyek ütés technikailag is nagyon nehezek, vagy úgy vannak összeírva a szólamok, hogy karmesteri vezénylés nélkül nem lehet elénekelni. Vannak művek, amelyeket nem fontos vezényelni, vagy egyáltalán nem is kellene, de vannak olyan művek, mint Sztravinszkij, vagy egy Mozart opera recetativója, amelyeket világos karmesteri iránymutatás nélkül nehéz eljátszani. De akadnak olyan akusztikai helyzetek is, amikor nagyon kell a karmesteri iránymutatás!

Vannak díjai: Junior Príma díj, nemzetközi orgonaverseny harmadik díj, Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny Különdíj. Melyiktől volt nagyon meghatódva?

– Úgy vélem, fontos mindenkinek tudatosítani magában, hogy a díjakat nem kapják, hanem adják. Mindig az jut az eszembe, hogy mily sok nagyszerű zenészt tudnék felsorolni, akinek semmilyen díja nincs még. A karmesterverseny különdíja azért volt számomra különösen megható, mert az közönségdíj volt, és ez érdekektől mentes díj volt! A Junior Príma díj azért volt jelentős, mert azt 30 éves korig kehet megkapni, és nekem a 29. születésnapom után nem sokkal adták. Úgy éreztem, hogy az addigi 10 éves tevékenységemet nyugtázta a szakma. Ez nagyon jó érzés volt.

Kérdezd a karmestert!, egy új és jó dolog Székesfehérvár kulturális életében. A közönség kérdezheti a karmestert, de beszél az magától is. Ezt a feladatot láthatóan nagyon élvezi, miért?

– Mindig nagyon szerettem volna beszélni a zenéről. De ahhoz, hogy valamiről beszéljek, nagyon fontos az adott téma. Ha pedig kérdeznek, boldogan válaszolok minden kérdésre. Szerencsés találkozás volt ez, mert a próbatermünk közvetlen közelségében ez a kérdezz, felelet forma az, amiben nagyon jól meg tudunk nyilvánulni. Korábbi tapasztalataimra is támaszkodva úgy éreztem, hogy igen, ezt érdemes elkezdenünk és majd folytatnunk!

Egy karmesternek milyen együtt élni egy zeneszerzővel? – kérdezte egy zenésztársa egy alkalommal.

– A feleségem Dobszay Meskó Ilona zeneszerző és karmester. Két gyerekünk van, Lackó és Anna. Az ő születésük óta Ilus elsősorban zeneszerző, én pedig a sok utazás miatt nem mindig vagyok otthon. Ilus otthon komponál, teszi ezt a zongora segítségével, én pedig egy emelettel feljebb a dolgozószobámban a kották tanulmányozása közepette tanulók és készülök a következő hangversenyre. Ja, és nincs hangszigetelés a házban, így megvan az ilyen helyzetnek is a maga izgalma...

Volt már olyan szituáció, amikor a karmesteri pálcával  egy huncutkodó hegedűsnek szívesen adott volna egy körmöst?

– Szerencsére még nem volt olyan helyzet, hogy ezen töprengenem kelljen. A muzsikusok szenvedélyből lettek zenészek, vállaltak egy kényelmetlen, megerőltető élethelyzetet azért, hogy azt csinálhassák, amit szeretnek. Mindenkiben megvan az alapvető szándék a minőségre és a minőségi munkára. Nagyon ritka az olyan mértékű hanyagság, hogy az olyan érzelmi reakciót váltson ki belőle, aminek körmös lenne a vége, ami amúgy távol áll tőlem. Szerencsére eddig a pályámon még nem éreztem rosszindulatot a velem együtt dolgozók részéről. Esetünkben 50-60 ember működik együtt, óhatatlanul vannak súrlódások, de büszkén mondhatom, hogy nagyon kulturált, nagyon összetartó közösség az Alba Regia Szimfonikus Zenekar.

Régen úgy tartották, hogy a muzsikusok bohém lelkek. Tényleg így van?

– Egy, két jó poénért nem mennek a szomszédba a zenészek, az biztos, és ez nagyon jó dolog! Vannak olyan együttesek, szerencsére már egyre kevesebben, ahol nehéz, stresszes pillanatot él meg a szólót játszó zenész, ha egy nagyon nehéz hangot kell indítania. A karmesteri és a közösségi eszköztárunkban is nagyon fontos eszköz a humor annak érdekében, hogy ezt a fajta feszültséget el tudjuk kerülni. Gondod el, ha a hegedűn csak milliméterrel arrébb teszi az ujját, akkor máris hamis, de az oboa esetében is egy pici izomremegés nagyon látványos hanghibát tud okozni. Muszáj olyan testi és lelki állapotban lennünk – és ebben próbálunk egymásnak segíteni –, hogy kerüljük el az ilyen, az emberben feszültségeket keltő helyzeteket. Én pluszban mindig kérem a kollégáimat, hogy merjenek kockáztatni. Például egy biztonságosan megindított hangra rá van írva a kottán, hogy a lehető leghalkabban indítsuk el, akkor ezt így is kell tenni, igen ám, de a biztonsági játék az mindig a közepesség irányába tart, ezért nagyon bátorítok mindenkit a határok kitolására a művészi érték érdekében.

Soha nem mondjuk, hogy soha! Zárásul pedig azt kér(d)em öntől, hogy soha ne hagyja el Székesfehérvárt. De mit mond erre?

– Magam részéről egy karmesteri életművet akkor látok értékesnek, ha van egy olyan íve, amelynek a csúcsán közösen gondolkodó, közös esztétikával bíró zenekar van. Ehhez elengedhetetlenek az együtt töltött aktív és értékes évek. Nagyon régóta vágyok arra, mi több, 15, 16 éves korom óta füzeteket írok tele műsortervekkel, műsor ötletetekkel, évadtervekkel annak érdekében, hogy az általam eszményinek gondolt zenekari ideált egyszer meg tudjam valósítani. Ebbe a munkába most másfél éve Székesfehérváron kezdhettem bele, és lehetőséget kaptunk arra, hogy ezeket a terveket igazán mélyen és jól megvalósítsuk, de az biztos, hogy ez évtizedekbe fog telni. A számomra ez sokkal, de sokkal izgalmasabb, és nagyobb érték, mintha valaki állandó együttes nélkül a világban, kontinensek között ugrálva csinál 4, 5 próbával különálló koncerteket.

Fiatalemberként már mindent elért, amit lehet. Mondhatni jóllakott... Vagy vannak még olyan „falatok”, amelyekbe még szívesen belekóstolna?

– Ó, nagyon sok falat van még! Igaz, azok a falatok, amikre én vágyok, azok nagyon megemészthető falatoknak tűnnek a számomra.

A tavalyi Verdi Requiem a három legjelentősebben vágyott művek egyike volt, ami óriási ajándék, egy beteljesült álom nekem! De persze nem lehet azt mondani, hogy ezzel ez a mű, ez az előadás kész lenne, feltett szándékom, hogy ezekre a remekművekre vissza kell térni újra és újra.

Bizony van még néhány olyan mű, amelyeket még nem vezényelhettem, és nagyon vágyom rá, ilyen Mahler II. Szimfóniája. És a többi, és a többi...