Nyitottság és értékközpontúság, avagy Petőcz András és esszéi

Nos, a Kodolányi János Egyetemen oktató Petőcznek a közelmúltban jelent meg „A vízpartot becsomagolni” címmel egy olyan kötete, amelyben esszéket, kritikákat és vele készült interjúkat találunk. A Babérkoszorúval és József Attila-díjjal elismert szerző szellemi műhelyének legújabb termését. (A különleges cím a Petőcz András számára különösen fontos, a közelmúltban elhunyt Tandori Dezső „A becsomagolt vízpart” c. kötetére emlékeztet.) S ahogyan az ajánló szövegben olvashatjuk az írásokkal kapcsolatban: „…

Megtudhatjuk belőlük azt is, hogyan európai a magyarság, és miért is fontos ez napjainkban…” S ez nagyon fontos észrevétel. Ugyanis Petőcz számára a magyarság és az európaiság összetartozó fogalmak, egyiket sem lehet kijátszani a másik ellen. Nyitottsága abban is megnyilvánul, hogy Kertész Imréről, Erdély Miklósról, Kassák Lajosról éppúgy ír, mint Bella Istvánról, Pósa Zoltánról vagy éppen Zalán Tiborról. Az avantgárdról éppúgy, mint a hagyományról.

Számunkra pedig különösen kedves, hogy az elmúlt években Székesfehérváron rendezett irodalmi emléküléseken elhangzott előadásainak írott változatait olvashatjuk ebben a kötetben. (Többször elmondta egyébként, hogy ez a város nagyon szerethető az ő számára, és mindig szívesen jön közénk. Így lesz ez, június 17-én 18 órakor is, amikor a Királykút Emlékházban a szerzői estjére kerül sor.) Tehát a könyv fontos részét teszik ki a Vörösmarty Mihályról, Ady Endréről, József Attiláról, Weöres Sándorról és Bella Istvánról szóló szövegek. A poéta szólalt meg ezeken az alkalmakon, és gyakran szólt arról, hogy rá milyen hatást gyakoroltak az éppen méltatott szerzők. Akár a XIX. századi nagy romantikusról, akár a XX. század meghatározó alakjairól mondta el, amit fontosnak tartott.

Tavaly szeptemberben pél­dául a 220 éve született Szózat-költőről többek között így szólt: „…Vörösmarty a véleményét is indulatait nem csupán kiemelte a nemzeti keretek közül, nem csupán egyetemessé növelte, hanem mindezen felül éppen a megváltás lehetőségét elutasítva, egyetlen gondolatot ismétel újból és újból, nevezetesen, hogy »nincsen remény, nincsen remény«. Nincsen remény az embernek egyéni, személyes, egzisztencialista szinten, és nincsen remény az emberiség egésze számára sem…” S a végén mindezt összeveti szerzőnk „Az ember tragédiájá”-nak híres, optimistább befejezésével, bár hozzáteszi, hogy Madách szavai ironikusnak is fölfoghatók.

Izgalmas az „Ady-variációk napjainkban” c. tanulmány is, mely 2019-ben hangzott el a Városháza dísztermében. Itt elsősorban a költő Petőcz András szólalt meg, és megidézett néhány olyan verset, amelyet a nagy előd hatására írt. Ezek közül az egyik, a „Szólít a Bánat-mise (Ady Endre modorában)”. Egy részlet innen: „…Betakar a szomorúságom, / csendben csak elvagyok. / Arcul legyint / minden, ami rám tekint. // Így vagyok örök idők óta. / Nem látok indokot / változni se. / Bár hív a Bánat-mise.”

S persze hatott rá József Attila éppúgy, mint Kassák Lajos. Nem véletlen hát, hogy kettejük szellemi kapcsolatáról beszélt 2017-ben. Ez azért is érdekes, mert az avantgárd kimutatható József Attila bizonyos verseiben is, miként hasonlóképpen így van ez Radnótinál vagy éppen Illyésnél. Úgy hatott azonban rájuk a nagy megújulási hullám, hogy sok vonás beépült életművükbe, de nem lettek úgy avantgárd szerzőkké, mint pl. Kassák. Petőcz szerint „…Ugyanakkor a szürrealizmus mint költői képalkotási technika, valamint ezzel együtt a népi szürrealizmus mint hatás szintén feltűnik József Attila költészetében, ahogy másoknál is…” Hozzátehetjük, hogy a magyar népköltészet szürrealista vonásairól pedig Csoóri Sándor írt fontos esszét.

2013-ban, Weöres Sándorra emlékeztünk Fehérváron, itt, ahol rövid ideig múzeumigazgató is volt a nagy költő. Róla szólván ugyancsak saját variációit állította a középpontba Petőcz. Így vall róla: „…Weöres Sándor valóban az a költő, aki visszaadja a költészetet a művészetnek, aki megmutatja, hogy a nyelv nem egyszerűen eszköz a mondandó számára, amelynek hallhatósága (zeneisége) és láthatósága (vizuális esztétikája) is van…” S a számunkra különösen fontos Bella István emlékülésen is itt volt 2016-ban. Személyes kötődéséről is szólt, hiszen 1984-es kötetéről (Betűpiramis) Bella írt kritikát az Élet és Irodalomban. Ez volt Petőcz első könyve 25 éves korában. És 36 esztendővel később a költőtárs így emlékezett meg a hajdani méltatóról: „…Bella István … költészetében maga is szívesen fordult olyan nyelvi játékok felé, amelyek többértelművé tették a szót, a szó által létrehozott szöveg asszociációs mezőjét tágították…” Nyilvánvaló, hogy ez a sajátosság közel hozhatta egymáshoz az egyébként a különböző felfogású két alkotót.

A kötet többi írására is jellemző, hogy Petőcz András keresi ezeket az összekötő pontokat, azokat a vonásokat, amelyek oly gazdaggá teszik a magyar irodalmat.