Több improvizációra vágyik a Vörösmarty Színházból távozó Tűzkő Sándor

15 évet töltött Fehérváron.

– Így van, 15 éve jöttem, itt lettem színész. 35 körül voltam akkor, de nekem elég későn jött ez a szakma, igazán 25 évesen kezdtem el. A legtöbb időt is itt töltöttem, korábban voltam hat évet Egerben, három évet Nyíregyházán. A tizenöt év, az elég sok, emiatt is fontos. Ilyenkor mindig azt szoktam mondani, hogy majd sokat járok vissza, hiszen nagyon sok kapcsolatom lett, és ezeket majd nem engedem el, de a tapasztalat az, hogy az ember elengedi őket, elmúlik minden. A tábor utáni telefonszámcserék valahogy nem működnek. Mégis bízom. Nagyon sok barátom lett a színházban, szeretném, ha ezek megmaradnának.

Azt hallottam, pár éve már gondolkodik a váltáson. Mi az oka?

– Úgy szoktam kezdeni az ezzel a kapcsolatos beszélgetéseket, hogy nem vesztem össze senkivel – az öcsém rám is szólt, hogy most már fejezzem be a mentegetőzést –, azért beszélek erről, mert általában, ha az ember elmegy valahonnan, akkor az az első reakciója annak, aki érdeklődik, hogy valami baj van, de nincs baj.

Jól van. Közben gyors fejszámolással kiszámoltam, 50 éves. Ilyenkor kell egy váltás az ember életében?

– Igen, ez is benne volt a döntésben. Nyáron 50 lettem, egyébként nagyon nagy szülinapi bulim volt, párom szervezett egy meglepetéspartit. Fehérvárról is eljöttek sokan, hú, nagyszerű volt! Na mindegy, ez most nem ide tartozik. Számoltam, igen, matek is volt. Átgondoltam, hogy néz ki egy évadom, tíz év hogyan telt el visszafelé 40-ig, hogyan lesz az újabb tíz év 60-ig. Körülbelül tudom, hogy mire használnának, mi az a sáv, amiben mozognék, miket játszanék. Az egész borítékolható előre, ez elég ijesztőként hatott rám: hogy akkor ez lesz, már soha nem leszek fókaetető az északi sarkon! Van egy ilyen furcsa állapot, hogy még majd ezt is csinálom, meg azt is, ott motoszkál az ilyesmi az emberben, legalábbis bennem. De az átlagéletkor ijesztően kevés! Ahogy telnek az évek, egyre közelebb jön, hiába toljuk el magunktól. Mást akartam. Nem fókákat etetni, de másképp megélni az életemet. Ebbe beletartozik az is, hogy keveset voltam otthon – Leányfalun lakom –, benne van az is, hogy a jövőben másképp, más struktúrákban akarok színész lenni. Van egy gyerekszínházunk a párommal, Nyáry Bernadett-tel, ez ad egy irányt. Ha erre fölfűzöm a jövőmet, akkor emellett még ki tudja, mi alakul ki?

Meséljen erről a gyerekszínházról! Mi alakul?

– A párom kezdte ezt el, még egyedül, ő csinálta a Nyáry Bábszínházat, néha azért beszálltam én is. (A Kutyacska című gyerekelőadás kettejük közös premierje tavasszal volt a Pelikánban, s az alkotók tervezik a folytatást, hősünk amúgy is visszajátszana a Fehérváron futó előadásaiba; – a szerző.) Mostanság gondolkodtunk az elnevezésen. Egy barátnőnket kértük meg, mondjon ötleteket, aki megkérdezte, hogy mit kellene összefoglalni a névnek… A párom azt felelte, hogy vagyok én, a Sanyi meg a gyerekek. Erre rávágta a barátnőnk: „akkor legyen ez a név: Sanyi, Én és a Gyerekek!”

Kik a gyerekek?

– A gyerekek a mi nézőink. Interaktív előadásokat csinálunk. Velük játszunk, a színpadon mi vagyunk és ők. Amikor a párom megkért, hogy szálljak be a gyerekelőadásokba, az gyorsan kiderült, hogy elég jól értek a gyerekek nyelvén – ahogy ezt mondani szokás. Valószínűleg infantilis vagyok, és ezt érzik rajtam. Ez tagadhatatlan. Ha bemegyek egy vadidegen gyerekközösségbe, egy perc alatt a térdemen ugrálnak. Rögtön lemegyek én is négykézláb, ennélfogva nyilván nincsenek köztünk korlátok, szakadékok. Amiket most játszunk, azok népmesei átiratok közös játékra: A kerek kő, Kutyacska és A sündisznó.

Mindez mennyire más alkotói élmény?

– Nagy szabadság! Ez is nagyon érdekes. Ha az ember egy kőszínházban játszik, ott az úgynevezett művészi szabadság minimálisra redukálódik. Megmondják, mi a darab, mi a koncepció. Mire elkezdődik egy próbafolyamat, gyakorlatilag szinte minden ki van találva. Ezt ne vegye senki kritikaként, nem arról beszélek, hogy ez rossz vagy jó; így működik egy színház. Az a művészi szabadság, amivel egy fiatal színházcsinálásba kezd, amikor a haverjával belép egy térbe, és ott együtt találnak ki mindent, hogy merre induljanak, mi legyen az előadás nyelve, hogyan játszanak, az mind elvész. Sokszor a játékmód is szabott. Az erős rendezői darabokban minden ki van találva, elvész az a fajta kreativitás, amire egy színész vágyik. Nagyon szeretek improvizálni, szeretem, ha egy előadásba aznap sok minden bekerül. Ezt meg tudjuk élni a saját darabokban.

Mi lehet a más út a gyerekelőadások mellett?

– Most is próbálok egy alternatív darabot egy régi barátommal, Baksa Imrével Pesten, az RS9 Színházban. Én ott kezdtem kiskoromban, 24 évesen. Ez egy kortárs spanyol darab, Bankhitel a címe. A vírus előtt álltunk neki, most néha összemondjuk skype-on. Nagyon izgalmas lenne visszacsöppenni az alternatív színházi életbe. Nyilván nem tudok megélni belőle, ezért nekem nem volt pálya már annak idején sem, de a gyerekszínházzal együtt már kerek lenne.

Megélhetés... Ebben a mostani helyzetben nagyon nagy bátorság volt váltani!

– Még két héttel a vírus előtt beszéltem Szikora Jánossal, hogy lépek. Hm, 2008-ban az építkezést is akkor kezdtük el otthon, amikor bejött a gazdasági válság, de mégis felépült a ház. János föl is hívott, meg nagyon sok kollégám mondta, hogy ilyen helyzetben ne dobbantsak, de addigra már megérett bennem az elhatározás.