Fehér László láthatatlan kiállításának története

Így hivatalosan nem nyílhatott meg Budapesten, a Hegyvidék Galériában Kifestett idő című kiállítása sem, amit Szipőcs Krisztina művészettörténész, a Ludwig Múzeum szakmai igazgatóhelyettese ajánlott volna a közönség figyelmébe. Pedig már minden készen állt, mint ahogy mellékelt képünk is a kiállítóteremben készült. A meghívón egyébként nem szerepel, hogy meddig lenne látható a kiállítás, ám a Hegyvidék Galéria oldalán az április 9-i dátum olvasható. Kérdés, hogy ennek az időpontnak van-e most jelentősége… Ilyenkor a meghosszabbítás látszik jobb megoldásnak. Szomorú tehát eddig a történet, hiszen Fehér László munkásságának igen fontos ideje a mostani.

A galériában jelenleg olyan művei lennének láthatók, amelyek a közelmúltban készültek. Játszhatnánk a címben szereplő szóval, az „idővel” is, hiszen bizony az most valóban nagy úr… Hogy Marcel Proust híres regényét, „Az eltűnt idő nyomában”-t ne is említsük. Bár a múlt is fontos szerepet játszik, hiszen például a meghívón is látható részlet a Gyerekek léggömbbel című műből, s ezzel óhatatlanul is több évtizedes pillanatot rögzít, vélhetően a gyermekkorból. A kifestett idő… A kiállítás egyik csoportja az Emléknyomatok címet viseli, és ezekkel a festményekkel Fehér László visszatér a korábbi korszakokban oly fontos rózsaszínhez. Ezeken a műveken fölhasználja a családi archívumban fellelhető fényképeket, valamint más, ismeretlenek készítette amatőr felvételeket. Így tárulnak föl a hétköznapi jelenetek, és ezáltal beszélhetünk absztrakt közegről. S ahogy az ajánlószövegben olvashatjuk: „A tünékeny árny- és emlékképek kiszakadnak térből és időből: köthetők ugyan bizonyos történeti korszakokhoz, ám egyúttal kívül is kerülnek az idő folyásán, a velünk élő múlt lenyomataiként tűnnek fel.” Újdonságot jelentenek a művész új papírmunkái is.

S ha már az időt emlegetjük… Amikor hírét kaptam e különleges sorsú kiállításnak, telefonon beszélgettem Fehér Lászlóval. Örömmel idézte föl a hajdani évtizedeket, például azt, hogy tanítványa lehetett a Képzőművészeti Főiskolán annak a Kokas Ignácnak, aki pedig egy másik megyei faluhoz, a Vajda János költő számára is meghatározó Válhoz kötődött. Mesélt a Mester színész egyéniségéről, emberségéről és tehetségéről. Bár másfelé vezetett a tanítvány útja, de az ugyancsak Kossuth-díjas művész, Ginza-puszta festője mély nyomokat hagyott benne. Arra is emlékezhetünk, amikor 2006-ban König Róberttel, a másik megyei és fehérvári illetőségű grafikusművésszel együtt nyitotta meg Fehér László hajdani, közös tanáruknak, M. Tóth Istvánnak az emlékkiállítását Budapesten. Szépek ezek a gesztusok, hiszen a folytonosságot is jelentik. Akkor is, ha az utak másfelé vezették az utódokat. Fehér László útja diadalmasnak is mondható. És még egy érdekesség: az első fontosabb bemutatkozásra 1977-ben Kincsesbányán került sor. Aztán meg sem állt többek között a budapesti Műcsarnokig, de olyan városok is megcsodálhatták műveit, mint Graz, Velence, Stuttgart, Los Angeles, Hamburg, Bécs, Párizs.

Sajátos stílusa, „hiperrealista” ábrázolásmódja egyaránt népszerű a szakemberek és a közönség köreiben is. Jeles művészettörténészek, filozófusok, irodalmárok írtak róla és nyitották meg kiállításait. Nádas Péter nagy írónk szerint: „…A metafizikus festői világban megfordul a sorrend, vagy éppen a hierarchia platonista fordulatot tesz. Köznapi fogalmainkkal a fejünk tetejére állhatunk. Fehér László nyilvános pályafutásának első pillanatában ennek a fordulatnak a jegyében egészen sajátosan viszonyul a festészet ábrázoló eszközéhez, a színhez is. …Színként már első feltűnést keltő, városi aluljáróról készített művein csupán a fotográfiák szürke skáláját tartotta meg, valamennyi más színt elhagyott…” Forgács Éva művészettörténész már 1995-ben kismonográfiát írt róla. S amikor Fehér 50 éves lett, így szólt róla: „…Ötvenévesen Fehér egyenes tekintettel néz a nézőre, felnagyított arcvonásai semmit sem szépítenek vagy retusálnak. Füles sapkában ábrázolja magát, durva, idegen viseletben, kétoldalt szabadon lebegő fülvédőkkel. Van ebben állítás is, provokáció, de legfőképpen erő…” Azóta újabb 17 év telt el, és Fehér László folyton új utakat keres művészetében. Heller Ágnes szerint picassói alkat. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem tudhatjuk, merre vezet az útja. S tegyük hozzá: remélhetőleg látható kiállításokon csodálhatjuk majd műveit…!