Amikor már csak a rókákban lehet bízni – Simon Márton három éven át dolgozott friss könyvén

Jó volt látni, hogy az Új Magyar Képtár terme teljesen megtelt az alkalomra, sőt még a földön is ültek, főleg fiatalok, akik jelentős arányban voltak jelen a közönségben. A bemutató házigazdája Czinki Ferenc író, irodalmár volt, ő kérdezte a fiatal, slam poetryben is jeleskedő költőt, Simon Mártont. Róla tudható: korábban két önálló verseskötete jelent meg Dalok a magasföldszintről (ezt kétszer is kiadták) és Polaroidok címmel, a lazább és ma nagyon divatos slam poetry műfajjal pedig az elsők között kezdett foglalkozni hazánkban.

A Rókák esküvőjének ismertetőjében egyebek mellett ez áll: „Simon Márton harmadik kötetének költészete egyenes beszéd, kitérőkkel. Egy olyan belső monológ felvétele, amelyből az ébrenlét cenzorai még nem vágták ki a mindennapokat folytonos ostrom alatt tartó irracionalitást. […] Vagy egy róka, amelyben a legtöbb hagyományos kultúra szerint soha nem lehet megbízni. Simon Márton versei azonban egy olyan világról szólnak, ahol lehet, hogy már csak a rókákban bízhatunk.”

A beszélgetés mindjárt a róka motívum kibontásával kezdődött. Kiderült, hogy az előzmények 2018-ra tehetők, ekkor jelent meg a kötethez köthető első vers a Jelenkor folyóiratban. Ám valójában még korábbra kell visszanyúlnunk az időben, nagyjából a második kötet megjelenése utáni időszakra, s ezt össze kell kötnünk a Szárnyas fejvadász című film sokszor ismételt megnézésével, egy krakkói ösztöndíjjal, illetve a japán kultúra hatásával – és nagyjából így kaphatjuk meg a rókás motívum eredőjét. Ám hogy pontosabb információval is szolgáljak, Simon Márton – akinek japán szakos végzettsége van, s ebből is kifolyólag nagyon kedveli a szigetország kultúráját – elmondta: a róka jelentése a japán folklórban ahhoz hasonlítható, mint amikor esik az eső, de mégis süt a nap, illetve a populáris kultúrában egyfajta szentséget testesít meg az állat. A kötet – amelyet három évig írt a szerző – verseiben azonban összességében nincs konkrétan megmagyarázva ez a motívum.

Fontos, hogy a Rókák esküvője amolyan egységet képez az előző két kötettel, összetartozik azokkal. Míg a Dalok… lényegében arról szólt, hogy a szerző kialakítsa saját hangját, addig a Polaroidok már e gyakorlat lebontása, a harmadik, friss könyv pedig kicsit lezárás, fejezethatár. Igaz, Márton hozzátette: „Úgy kéne beszélni, mintha iszonyú pontos rálátásom lenne magamra, miközben nincs.”

A versekben ugyan egyáltalán nincs pontosan és tudatosan jelezve a nő-férfi viszony, mégis, elhangzott egy olyan mű, amelyből ez domborodik ki igen szépen. Részlet: „Az a narancsliget, amit az út mellett láttunk / akkor nyáron, a tengertől hazafelé a kocsiból, / az az elhagyatott, sötétzölden nyújtózkodó, az a / valószínűtlenül csendes, sűrű liget, ahol úgy / világítottak a gyümölcsök a fán, akár egy lusta / galaxis csillagai, […] Mint az a narancsliget, olyan vagy, / ahogy most itt alszol.” A folytatás rendhagyó, de ezt már fedezze föl magának az olvasó!

A kötetben nagy szerep jut a gondosan válogatott képeknek: eleve igen erős a borítón a szemünk elé táruló látvány, a kiterített állatbőrrel (Dezső Tamás fotóművész munkája). Simon Márton azt szerette volna elérni, hogy az olvasó figyelme szinte lebegjen a képek és a szövegek között, s érezze, hogy ezek valahogy összetartoznak.

A könyv szerves részét képezi a végén található jegyzetrész, amelyben a költő hosszú felsorolásban mond köszönetet kortárs íróknak (például Babiczky Tibor, Dunajcsik Mátyás), ám olyan, valószerűtlen nevek is szerepelnek, akikkel soha nem találkozott, mégis hatottak rá valahogy.

Az esten a slamről is szó esett. Márton ebbe ma már nem folyik bele annyira, mint a kezdetekben, de nagyon örül annak, hogy sorra alakulnak a vidéki klubok, s ilyen jelentősen képviselteti magát ez az alapvetően demokratikus műfaj. Neki – mint jeles hazai képviselőnek – felelőssége van abban, hogy legyen újabb generáció, amely foglalkozik a slam poetryvel.