A jó zenénél nem számít, mikori – Interjú Arató András diszkóssal

Diszkó ABCD, nem rajtam, de velem kezdé, dúdolhatta azokban a hol volt, hol 70-es, 80-as években az a négy kiváló diszkós, akik elsők voltak az egyenlők között. Arató (András), B. Tóth (László), Cintula (Keresztes Tibor) és Dévényi (Tibor) jegyzett nevek voltak a muzsika világában eme időben, majd még jó sokáig. Aztán az idő rohanvást múlt, Dévényi Tibi bácsinak megmaradt egy kívánsága, hogy maradjon a három kívánság, és az egyik (új?) rádiócsatorna teljesítette ezt az egyet, hogy ő teljesíthesse a hármat. Ugyanitt hallhatjuk a Vasárnapi koktélt és B. Tóthot. Arató András kicsit visszafogottabb számban, viszont változatlan lendülettel megy, ahova hívják, és idézi meg a régi idők zenéjét a régi idők (kicsit idősebb) asszonnyá lett lányainak, férfivá nőtt hajdani fiúknak.

Szép, boldog idő volt a kezdet? Siker, nők, pénz, csillogás, csupa megtestesült álom?

– Úgy kerültem a popműfajba, mint Pilátus a krédóba. Húszéves koromig első osztályú sportoló voltam, a Ferencváros labdarúgója. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amely együtt játszott a Fradi feltörekvő ifjaival, Ebedli Zoli, Nyilasi Tibi, Magyar Pista, Vad Pista voltunk játszótársak. Számomra egy váratlan sérülés sötét felhőbe bújtatta álmaimat, pedig de jó volt Dalnoki Jenő olimpiai bajnokból lett edző kezei alatt úgy pallérozódni, hogy azért jászunk, hogy győzzünk, és lehetőleg zöld-fehér mezben! Ez a sérüléssel az egyik pillanatról a másikra szertefoszlott. Szerencsére az élet egy óriási lehetőséget sodort felém, mert az akkoriban kezdődő diszkóláz – 1974-et írtunk – lehetőséget adott a számomra. A Közgazdasági Egyetemen diszkóversenyt hirdettek, és a közönség szavazta meg, hogy ki legyen a Közgázon a diszkóprogramok lemezlovasa. Sportolói „neveltetésemből” adódóan erre a versenyre is úgy indultam, hogy győzök, másodikként alighanem csalódottan elment volna a kedvem jó messzire – magamtól is. De nyertem, és ettől kezdve a budapesti egyetemi klubok kézről, kézre adtak, a még csupán 21 éves serdült ifjút, aki a közönsége korosztályához tartozott. A diszkó műfaj nagy öregjei 4–7 évvel idősebbek voltak nálam, és bár nem voltak még öregek, de már a „tanár urak” korosztályához tartoztak. Akkor is azt tűztem ki célul magam elé, hogy aki megtiszteli a műsoromat, arra a pár órára felejtse el a gondjait. Amikor már olyan jól ment, hogy több ezren jártak a rendezvényeimre, kibővítettem a zeneszolgáltatást egyéb dolgokkal. Akkoriban nem voltak beszélgető műsorok, tévé- és rádiócsatornák. Hívtam olimpiai és világbajnokokat, népszerű fiatal színészeket, „Akikre kíváncsiak vagyunk” címmel, és a közönség szerette e betétműsorokat.

Hogy kerültél állandó vidéki helyszínedre, a Velencei-tó partjára?

– A ’80-as évek elején felépült Velencén az Ifjúsági Üdülőközpont, a Fehér Ház, ahova szinte a semmiből tízezrével kezdtek járni a fiatalok az Arató-diszkóba. Ez az időszak majd két évtizedig tartott. Erről a fehérváriak, a Fejér megyeiek, a budapestiek, de nyáron az ország minden részéből érkezettek sokat tudnának mesélni. Ott volt az Express tábor, rengeteg fiatallal, dúlt a szerelem, ezt felismerve állandó No Aids kiállítást helyeztem ki a tó partjára. Az Egészségvédő Intézet támogatásával a belépőjegy mellé óvszert is adtunk. Lehet, ez mostanában nevetségesen hat, de akkor forradalmi kezdeményezés volt.

Megfelelő zenei előképzettséggel, vagy csak jó érzékkel figyeltél a dolgodra, középpontban a közönséggel?

– Hetedikes, nyolcadikos koromban engem is elkapott a popműfaj varázsa, zenekarban is játszottam, a Beathangokban dobosként. Elsős gimisként a Kossuth Zsuzsanna nevű iskolában, ahova nagyon kevés fiú járt, nagy sikítások voltak a bulijainkon. A színvonalat hagyjuk, mert a Delta és a Mambó magnóra felvett dalokat próbáltuk a magunk módján továbbadni. Egy biztos, hangosak voltunk, csörögtünk, zörögtünk. De a sport miatt felhagytam a zenével. Mi, labdarúgók jártunk külföldre, ott láttuk, hallottuk a divatos zenei irányzatokat, tehát naprakész voltam a szaporodó könnyűzenei műfajokban. Gyűjtöttem a lemezeket, kazettás és szalagos magnón megvolt minden aktuális, friss zene. Ezekből kialakult a zenei ízlésem, kezdő diszkósként azt tartottam szem előtt, hogy olyan zenét kell adjak, amire én is szívesen táncolnék, illetve a repertoáromban mindig voltak lassú dalok. Hadd pihenjenek, bújjanak össze, öleljék át egymást a fiatalok! A mai zene sokféle képességet kíván, ritmus, technikai képzettség, és a többi, sok minden kell, de lassú szám már szinte nincs.

Szerencsés ember vagy, hogy jó időben születtél, lásd beat-, majd diszkókorszak?

– Akkoriban, ma az átkosnak nevezett időszakban a zenekaroknak, diszkósoknak szinte minden héten, néha akár minden nap volt fellépési, bizonyítási lehetősége. Igen, szerencsés voltam, jó időben, jó helyen lévőnek mondhattam magam akkor, amikor elkezdtem, mert óriási igény volt a fiatalok részéről a zenére. Én is Ratkó-gyerekként születtem e világra, és jó sokan voltunk fiatalok. Juhász Előd a televízióban, Komjáthy György a rádióban jelentette a zenét, kellettek a napi, hétvégi bulik. Az információ is kevés volt, néhány ifjúsági magazinból lehetett csemegézni, mi pótoltuk a hiányzó űrt. De mégis, a fiatalok érdeklődése sokkal nagyobb volt, mint a kapott lehetőségek, és az információ is igen vékonyan csordogált. A fiataloknak a Magyar Ifjúság, az Ifjúsági Magazin, a Világ Ifjúsága lap jelentette az ifjúsági kultúra forrását, azokat, amelyek a fiatalokat érintő témákkal, formákkal foglalkozott, így nem csoda, ha boldogan rákattant ezekre ez a korosztály. Mi nagy űrt tömtünk be a kor információit, trendjeit, divatját tekintve. Így például az első audiovizuális diszkó még nem arról szólt, hogy láthatók voltak a klipek, és ezzel egy időben szólt a „láthatóvá” vált zene, hanem NDK-béli Aspectomat diavetítővel a falra, vagy vászonra kivetítettük annak a zenekarnak, előadónak a képét, akinek a zenéjére éppen táncoltak. Amikor megjelentek az első VHS-kazetták, a videodiszkó, azért volt óriási sikere a klipeknek a klubokban, mert lehetett látni, hogy néz ki Rod Stewart, a Boney M., és a többi kedvenc. Ezeket aztán be is tiltották, hogy ne lássa a szocialista ifjúság, hogy tőlünk nyugatabbra úszómedencés házakban élnek emberek, mert ez itt akkoriban elképzelhetetlen volt.

Te sohasem magadat fényezted, hanem a közösséged szolgáltad ki. Mennyire volt fontos és fontos ma is a művészi alázat?

– Ehhez nem tudok, nem akarok nagyon hozzászólni. Mert a mai sztárdiszkósok testőrrel, kordonok között járnak. De a lényeg: a színpadon, legyen az bármilyen művészeti ág, annak művelője, ha nem alázattal teszi a dolgát, az csak fércmunkával tud szolgálni.

Sportos múltad tovább élt, él, a színpadon is, hiszen megannyi sportrendezvényen te voltál a zene. Na, mesélj ezekről…

– Házigazda és show-vivő sok alkalommal lehettem. Ilyen volt az ötpróba akció, a moszkvai olimpia idején született meg az első, de nagy buli volt a Szöulból, Barcelonából hazatérők fogadása is a többi között. Én találtam ki a tíz alkalommal a BS-ben megrendezett Arató-diszkót, a futó akcióval, Fussunk át az új évbe! felkiáltással. Éjfél előtt 2 perccel indultak a srácok, lányok, a három leggyorsabb a Himnusz végére befutott, majd jöttek sorban a többiek. Emlékezetesek voltak a Fradi Fiesták, de Székesfehérváron a MÁV Előre pályán a Vidi csodás kupamenetelésének jubileumi gálamérkőzésén is én „zenéltem”. Apropó Videoton! Életre szóló élmény volt az említett kupamenetelés alkalmával az, amikor kiverték a Manchester Unitedet, a Vörösmarty téren az én show-műsorom vendégei voltak a játékosok. Azt sem feledhetem, hogy a megyeszékhelyről Arató-diszkó vonatok indultak Velencére.

Beszélhetünk ma klasszikus közösségi életről, vagy ami van, az a XXI. század sajátos közösségi formája?

– Sajnos, az önszerveződő egyetemi klubok, az ifjúsági klubok megszűntek, végleg bezártak, és a helyüket átvették az új, üzleti alapú szórakoztató formák. Régen a bulikra azonos érdeklődésű, de egymás iránt tiszteletet érző ifjak jártak. A rendszerváltás környékén ez változott, ilyen a világ, e helyek, alkalmak üzletet jelentenek, bevételérdekeltségű helyekké váltak, kialakult egy új szubkultúra, ahol a zenei ízlés hozta össze az embereket. Ami pedig az emberi kapcsolatokat illeti, vannak olyan falunapok, városi nagy rendezvények, fesztiválok, amelyek szerencsére összehozzák a közösségeket.

Mondhatjuk erre Bródyval, hogy „a helyzet jó, de nem reménytelen” …?

– Mindig optimista voltam, minden helyzetben képes voltam a jót látni. Rossz kedvvel, érzéssel, a színpadról nem lehet kiváló hangulatot sugallani. Esetemben az örök pozitív érzés nem változik, mert a jó híremet nem akarom rontani. Mindig szájpropaganda útján terjedtem, és lám, a mai fehérvári diszkómra is elővételben elkeltek a jegyek.

Nem retró diszkó az enyém, hanem zenés időutazás, mert a retró szó csalóka, hiszen mást jelent az a 60, és mást a 20, 30 éveseknek. A programomban megtalálhatók a különböző korok, stílusok zenéi, miként a maiak, hiszen most is vannak értékek. Az estjeimen ugyanúgy vannak „korhű” örökifjak, mint egészen fiatalok is. És ezek persze 20, 30 év múlva szintén retróvá lesznek…

Az én mottóm, hogy az Arató-diszkóban csak a zene kábít, és nincs régi, vagy új, hanem csak jó zene van!

Hogyan tovább? Legközelebb, május 2-án Petőfi Kultúrtérben, illetve a FEZEN-en utazhatnak újra a fehérváriak az Arató-videodiszkóval a megyeszékhelyen, de tervben van nyárra az Agárdi Popstrandon is egy nagy igazi vízparti diszkóparti.