Titkokkal teli novellák Tóth Krisztinától

Tóth Krisztina többször volt már vendég fehérvári irodalmi esteken. Legutóbb a Fehérvári Irodalmi Napok (FIN) alkalmával járt nálunk, s a Fejér Megyei Levéltárban mesélt arról, hogyan állt össze legfrissebb könyve.

A beszélgetőtárs, Gaborják Ádám a novellák keletkezését firtató kérdésére válaszolva az író elmondta: a 2006–2018 közötti periódusban írt szövegek közül válogatott. Úgy gondolja, hogy az írásoknak van egyfajta érési idejük, s nem mindegyik kerül azonnal kötetbe, van, amelyik később találja meg a helyét adott téma kapcsán. A Fehér farkas-ba olyan szövegeket választott, amelyekben valamilyen visszaélés, alá- vagy fölérendeltségi viszony jelenik meg (ez közös vonás a korábbi, Vonalkód című kötetével), illetve körüllengi őket a titokzatosság. A titkok pedig a szereplők múltjához kötődnek, és a jelenben, váratlan helyzet során bukkannak föl.

Tóth Krisztina elmondta: az írás során leginkább arra törekszik, hogy minden előzetes történés megmutatkozzon, magának a cselekménynek a kibontása, a szituáció megnyugtató lezárása nem foglalkoztatja. Számára az a fontos, hogyan tudjuk egy adott élethelyzetből kitalálni, ki, miért került bele, miért van éppen ott, ahol.

A titok talán életkorából fakadóan, az eddig megéltek hatására is foglalkoztatja. Amolyan hívószóvá vált ez számára, s úgy érzi, jellemző a mai magyar társadalomra. Ő maga egyre mélyebben átéli, mennyire meg tudják mérgezni a múlt fel nem fedett titkai a jelent, így pedig, rajtunk keresztül akár a jövőt, gyermekeink jövőjét is. Például a rendszerváltás kapcsán sem tudott bekövetkezni valódi katarzis, mert még mindig nem került felszínre sok titok, holott szükséges volna a megtisztulás – véli az író. Valahol ez jelenik meg a saját írásaiban, a Fehér farkas szövegeiben is, ezek a történetek poétikailag képezik le a valóság katarzisnélküliségét. A novellákban egyéneket ábrázol, rajtuk keresztül mutatja meg ezt a jelenséget, hiszen egy-egy ember sorsába jobban bele tud helyezkedni az olvasó, átélhetőbbé válik számára a helyzet.

Tóth Krisztina verseket, meséket is ír, a tárcanovella pedig a műfaj rövidsége, az 5-6000 karakteres terjedelem okán otthonos számára. Írásaiban sok a dialógus, ami azért jó, mert a párbeszédek során nagyon sokat el lehet árulni egy-egy karakterről, így kisebb gondot kell fordítani a jellemzésére. Szövegeiben a témát illetően ugyan megvan a folytonosság, ám ma már sokkal feszesebben ír, mint régebben. Ő legalábbis azt vette észre a saját írásain, hogy egyszerűbben fogalmaz, kisebb a formai játékok felett érzett öröme.

Szereplőit, történeteit leggyakrabban városi környezetbe helyezi, hiszen ő maga is abban él, azt ismeri a legjobban. Igaz, a mostani kötetben is van olyan novella, amely vidéken játszódik, ennek kapcsán azonban sokat konzultált, hogy hitelesen ábrázolja az adott szituációt.

Az íróról megtudhattuk: korábban, a szépírás előtt a szobrászat is érdekelte, tanulta a mesterséget, s ez írás közben is visszaköszön. Mert a szövegírásra is valahogy úgy gondol, mintha tömböket illesztene egymáshoz, ezzel biztosítva a térbeli kiterjedést, a szöveg gyarapodását.

Természetesen most is dolgozik, többfajta szöveget ír, külön vállalásokhoz. Például indiai fotókhoz kértek tőle írásokat, ami nagyon izgalmas, főleg, hogy Krisztina választja ki, kinek a portréja kerüljön be a készülő könyvbe. Egy másik munka párizsi épületrészletek ábrázolásához kötődik, ezekhez is történeteket kell írnia. Koncepciója szerint a szövegek – a rajzokhoz hason­lóan – egy-egy részletet mutatnak be, mégis egészek lesznek. Folytatja továbbá a gyermekkönyvsorozatát is.