Várlátogatásra indultak a csókakőiek, fehérvári érdeklődőkkel kiegészülve, Kárpátaljára

Bognár Gábor, Csókakő alpolgármestere, a Szent Donát Borrend nagymestere, a Barkócaberkenye Egyesület elnöke élen jár az elszakított, magyarlakta területekkel történő kapcsolattartásban. Az ő szervezőmunkájának és a Rákóczi Szövetség támogatásának köszönhetően egy közel ötvenfős busz indulhatott el Kárpátalja felé a nyári hőségben. Az autópályán végigsuhantunk, de a határnál elakadtunk. Senki sem tudta pontosan, hogy mire várunk, de a magyar oldalon álló egyenruhások nem igazán segítették a bejutást, így közel két órát veszítettünk. A szigorúan őrzött határ másik oldalán már nem volt autópálya, de szinte még út sem nagyon. A két számjegyű, európai főútvonalak nem egybefüggő, szürke szalagok, hanem egyfajta aszfaltpatchwork képződmények. Útépítők nincsenek, de az útpótló munkások pár tenyérnyi foltokból készítenek útutánzatot. Lassan, néha lépésben haladt a buszunk, legyen az főút vagy belváros. Utunk során hiányzó aknafedelek, meggyűrődött padkák és a viszonyokhoz képest meglehetősen türelmes autósok ezrei zötyögtek el mellettünk. Volt, ahol meg kellett emelni a busz fenekét, hogy át tudjon menni a bakháton, és volt, ahol le kellett süllyeszteni ugyanazt a részt a hidraulikával, hogy ne gyűjtse be a szűk utca valamennyi kommunikációs kábelét a járműtetőre szerelt klíma.

Aztán megérkeztünk Nagymuzsaly településre, ahol Bereczky István, a Kárpátaljai Magyar Borászok Egyesületének elnöke, egyben szállás­adónk már várt minket.

A porcukorral hintett hájas sütemény, a kedves fogadtatás, az erős kézfogás és a még erősebb pálinka tudatta velünk, hogy jó helyre érkeztünk, magyarok között vagyunk. Az érkezéstől távozásig elmondhatjuk, hogy a kiváló vacsorák minden alkalommal feledtették velünk a kirándulásokkal töltött napok fáradalmait. A tartalmas reggelik pedig erőt adtak a gyorsított kiránduláshoz, hiszen csupán négy nap és rengeteg látnivaló állt előttünk.

Nagymuzsalyt egy Kárpá­tok­nál is öregebb hegyvonulat patkója védi, olyan sajátos mikroklímát kölcsönözve a területnek, hogy minden zöldség és gyümölcs két-három héttel előrébb van az érésben, mint a délebre fekvő anyaországban. A falu főutcáján az úttestnek csúfolt fekete területre még a harmincas években rakták le a fekete kockaköveket a csehszlovákok, mert akkor éppen oda tartozott a hányatott sorsú terület. Óriási ellentmondás, hogy a lassan egy évszázada fel nem újított útról a tokajihoz hasonló minőségű szőlőt termő hegyre felnézve az aranybánya épületét láthatjuk.

Az első napon Beregszászra, a járási központba mentünk, melyet feltehetőleg a 11. század végén alapítottak, és a nehéz idők ellenére ma is itt él a legnagyobb magyar közösség.

A 24 ezer fős város lakosságából közel 13 ezer vallja magát a mi nemzetünkhöz tartozónak, ennek megfelelően a magyarok kulturális központja is ez a város.

Máramarost sokan kizárólag Erdély területére helyezik, pedig kétharmada átnyúlik északkeleti szomszédunkhoz. A második napunkat ezen a vidéken töltöttük. Itt a legmagasabb csúcs 2061 méter magas. Közben megtudtuk vezetőnktől, Bereczky Istvántól, hogy a ruszin–magyar barátság legalább olyan példaértékű, mint ami a lengyelekhez köt minket. Az egész területre jellemző, hogy kiváló minőségű szőlő teremhetne ezen a vidéken, de a Gorbacsov-féle „száraztörvény” véget vetett a szőlőskerteknek. Gyümölcs azért még sok van, így Bene környékén is, ahol sok epret meg kajszibarackot ter­mesz­tenek.

A Borzsa a legnagyobb folyója Kárpátaljának, mert bár a Tisza nagyobb, de a szőke folyó öt ország partját mossa.

Az elcsatolt terület ötödik legnagyobb városa Nagyszőlős, melynek vára évszázadok óta pusztul, felújításra várva, miközben az egész város ukrán színekben pompázik. Kék-sárga ott még a játszótér mászókája és a rossz utat szegélyező lámpavas is.

Hiába szállnak búsan a mai napig az ég felé a mindenki által ismert Kölcsey-sorok, Huszton alig vannak már magyarok. Ezért is kötelességünk nekünk, anyaországi magyaroknak minél gyakrabban ellátogatni a szórványban élő hazánkfiai közé, hogy ők, akik védőbástyái a nyelvünknek és a kultúránknak, tudják, számon vannak tartva. Nem elég a múlt idők huszti halottain és hőstettein merengve sétálgatni. Huszt csak egy vár, melyet rommá tett 1766 nyarán három villámcsapás. Itt az élőkkel kell egymás szemébe nézni és egymás kezébe csapni, biztatva és nyugtatva magunkat és egymást, hogy vagyunk, megvagyunk, és ha megtart minket, akinek ez a feladata, rajtunk nem múlik a nemzet sorsa. Mi is szóba elegyedtünk, akivel csak lehetett. Klárika barackot árul az urával, és amint meghallotta, hogy reggeli sétánk közben magyarul beszélgetünk, azonnal elállta az utunkat. Barackkal kínált, miközben jobbjában merőkanalat szorongatott. Elmondta gyorsan minden boldogságát a fiáról és bánatát a leányáról, majd a helyi politika került szóba, végül a magyar megkérdezte, hogy szeretem-e Magyarország miniszterelnökét. Akárki is lett volna a helyemben, nem mert volna nemmel felelni, mert a határozott asszony szeme villanásából és a merőkanál néma, ám beszédes rezdüléséből érezhető volt, hogy itt csak egy igen válasz lehet a jó.

Folyamatosan követik, hogy mi van „magyarban”, hiszen egy nemzethez tartozunk, akkor is, ha nekik régóta a mostohább sors jut is.

Erről beszélt másik idegenvezetőnk, Varga Éva is, aki elvitt minket Técső felé, ami éppúgy ketté van vágva, mint Kis- és Nagyszelmenc. Éva hangja el-elcsuklik, ahogy a busz mikrofonjába mondja, hogy az Északkeleti-Kárpátokról azt tanulják a gyerekek az iskolában, hogy Ukrán-Kárpátok. A harmadik napon Verecke híres útján mentünk, megcsodálva a hágó melletti emlékműnél elénk táruló panorámát, és meglátogattuk Munkácsot, mely Kárpátalja második legnagyobb városa, Ungvár után. Az utak gyalázatosak, de a vár grandiózus méretei, állapota és látogatottsága mutatja, hogy igazi turisztikai látványosság. Sokat ront a hangulaton, hogy tolmács segítségével tudunk csak bejutni a várba, ahol Zrínyi Ilona féltőn öleli az ifjú Ferencet, későbbi fejedelmünket a vár fokán felállított szobor talapzatán. A nagyszerű asszony életének egy kevésbé ismert korszakába is betekintést nyerhettünk, mikor ellátogattunk a beregszentmiklósi várba, ahol a legenda szerint szárba szökkent a szerelem közte és Thököly Imre között.

Utunk során több református templomot is meglátogattunk. Mindenhol megérintette a kevésbé vagy egyáltalán nem vallásos útitársakat is az évszázados magyar imahelyekből áradó erő és a lelkészek szavából áradó szelíd kitartás. Ezen műemlékek közül nemcsak méretében, hanem látványában is kiemelkedik Técső református temploma, melynek kiválóan díszített kazettás plafonja 204 képből áll.

Aki ebben a hajóban imádkozik, az elmondhatja, hogy a Kárpát-medence legrészletesebben kidolgozott plafonja alatt fohászkodott egy szebb jövőért.

Azért van nagy jelentősége, hogy útba ejtjük-e az efféle imahelyeket, mert fennmaradásuk és állapotuk függ az odalátogatók adományaitól. Ez a protestáns felekezet nemcsak a helyiek hitét tartja meg, hanem nemzeti identitásukat is. Bereczky István úgy fogalmazta meg, hogy: „nálunk, aki magyar, az református, és aki református, az magyar”.

Sokkal több helyet is megcsodálhattunk volna, ha nem lépésben halad a buszunk. Az utolsó este még a Bereczky Pince kínálatát is végigkóstoltuk, egy baráti házaspár házi készítésű sajtjaival korcsolyáztatva a jó borokat. Mind a szőlész-borász, mind a sajtmanufaktúra-tulajdonos férfi minden iskolát elvégzett, és élt sokáig az anyaországban, de a magyar már csak ilyen, jobban ízlik neki otthon a fekete, mint másutt a fehér, így hazaköltöztek, mert mindig kell valaki, aki helytáll a strázsán.

Az ukrán és a magyar hatóság is gazdagította az élmények sokaságát, ugyanis a kiutazáskor végigszenvedett kétórás várakozást a hazafelé vezető úton egy négyórás, csempészárut vadászó vesztegzárral feledtette.