Ha húsvéthétfő, akkor kölni: a locsolóversekről végre komolyan

A legismertebb – mondhatnák ikonikus – locsolóvers a „Zöld erdőben jártam, / kék ibolyát láttam, / el akart hervadni, / szabad-e locsolni?” Rendkívül tömör, mondhatnánk, epigrammatikus alkotás, amely éppúgy egy természeti képpel indul, mint a népköltészet remekei. Figyelemre méltó benne a jelzők használata. Ezek a jelzők talán túlságosan is kézenfekvőnek tűnnek, pedig nem csupán azért kerültek a versbe, hogy kijöjjön a szótagszám. Gondoljunk arra is, hogy a zöld a remény színe, a kék pedig a boldogságé. Ezáltal a két első sorban a lánynak az a reménye is bele van kódolva, hogy lesz, aki meglocsolja, s az az öröm is, amit a kölnivízzel fölszerelt legény láttán érez.

Eme remekmű számtalan más locsolóvershez szolgált mintául. Egyik parafrázisa így szól: „Kék erdőben jártam, / zöld ibolyát láttam, / szemészetre holnap mennék, / de most azért locsolkodnék.”

A locsolóversek tematikája igen gazdag

A témával foglalkozó egyik irodalom például a következők szerint osztályozza azokat: szép, vicces, gyerekeknek szóló, népi, pikáns, szerelmes, aranyos, rövid, valamint politikai.

A locsolóversek – bár mint minden igazi műalkotás – időtlenek, olykor mégis zseniálisan tudnak jellemezni egy-egy történelmi korszakot. „Zúg a traktor, / Szánt az eke. / Elvtársnő, / locsolhatok-e?” Az alkotás már első két sorával plakátszerűen idézi fel az ötvenes éveket. Itt a hasonló művekben megszokott, a természeten történő retrográd merengést száműzi a munka frontját megjelenítő, erőteljes és dinamikus kép, amelybe belesűrűsödik a szocialista mezőgazdaság dicsérete, és – látensen – a munkás és paraszti osztályok szövetségének eszméje. A megszólítás – elvtársnő – kifejezi, hogy a szocializmusban a hölgyek egyenjogúak a férfiakkal, és egyértelműsíti: a nő és a férfi közötti nexusban nincs helye – a szépelgés mázával leöntött – szexizmusnak.

Az öntudatos proletár locsolóverse után pedig következzék a törvénytisztelő, az adókerülő magatartást elítélő állampolgár húsvét hétfői rigmusa. „Igaz, hogy én mókás vagyok, / a vágyaim mégis nagyok, / meglocsollak is cserébe, / tojást tegyél e tenyérbe! / Csak tojással be nem érem, / az áfával együtt kérem.” A vers második sorában ugyanakkor az a szkepszis is megfogalmazódik, hogy – a NAV minden, szép eredményeket szülő törekvése ellenére is – illúzió azt föltételezni, hogy teljes körű volna hazánkban a nyugtaadás.

Végezetül egy olyat idézek, amely kegyetlen őszinteséggel mutat rá az emberi jellem – koroktól független – gyengéjére. „Zöldell a rét, / mosolyog az ég is. / Adjanak egy ezrest, / mosolygok majd én is!” Hát, igen. Kinek kellene a piros tojás? Az ember anyaghoz kötöttsége anyagiasságában is kifejeződik. A pénz az, ami boldogít. A két utolsó sor találó kritikáját azonban ellenpontozza az első kettő. A rét zöldellése, a tavaszi ég derűje ugyanis mentes minden érdektől. Nem úgy, mint a locsoló…