Csakazértis szerelem a Vörösmarty Színház Tragédia-előadásában

Még emberiségkölteményként is szokta nevezni a szakirodalom e 19. századi klasszikust, amely darabot színre vinni mindig kihívás, önbizalmat kívánó feladat. Van pár kiemelt magyar dráma; még a laikusok, a színházba csak szökőnapon járók is biztos véleménnyel vannak arról, hogyan kell megrendezni a Tragédiát, a Csongor és Tündét, a Bánk bánt, sőt akár az István, a király rockoperát. Jó, hogy így van! Hazánkban eszerint nemzeti minimumnak számítanak a magyar drámairodalom gyémántjai.

Négy rendező állította színre Madách Imre remekművét, Szikora, Horváth, Hargitai, Bagó

A Vörösmarty Színház bátor. Hiszen jelen évadbeli Tragédia-bemutatójuk címében benne van, hogy 1. A következő évadban ugyanis folytatják Ádámék időkön átívelő utazását. Az új, ambiciózus darabot, amelyet a színház felkérésére négy mérvadó drámaíró, Márton László, Tasnádi István, Térey János és Závada Pál ír meg, Az ember tragédiája 2. címmel a 2019/20-as évadban szintén a társulat művészeti vezetői állítják majd színpadra, ahogy az eredetit.

Az első három és az utolsó szín, tehát a keretszínek rendezője Szikora János. Az egyiptomi, az athéni és a római kavalkádot Horváth Csaba kapta meg. Konstantinápolyba, Prágába kétszer és Párizsba Hargitai Ivánnal „utazik” a cselekmény. A Londonban történő történelmi szín, a falanszter világa, az űrbéli röpülés és az eszkimószín Bagó Bertalan rendezése.

Akit úgy általában érdekel a mai fehérvári színjátszás, az ne hagyja ki Az ember tragédiája 1-et, hiszen lényegében az egész társulat szerepel a három felvonásra osztott tizenöt színben.

Van egy talpalatnyi föld, amelyen két elég csenevész fa áll, rajta egy-egy almával. Ismert. Az első emberpár Lucifer unszolására – az Úr szavával szemben! – beleharap az almába, amelyben a tudás van. Az égből elbocsátott örök kételkedő Lucifer hatalmában lévő talpalatnyi föld, egy homokkal felszórt téglatest formájú állandó díszlet- és térelem nyújt kohéziót az elő­adás színei között. Innen kiindulva ismeri meg Lucifer interpretációjában az emberiség – inkább rút – jövendőjét Ádám.

Szerencsés választás, hogy a rendezés nem ragaszkodik a történelmi számegyeneshez. Szi­kora színjében, a pálmafás vidéken például USA-muzsikát hallgat a barkácsoláshoz farmerba és fekete trikóba öltözött pár: Ádám és Éva, itt Kovács Tamás és Osváth Judit.

Egyiptomba érve a piramis­építő szolgákat jó nagy számokkal ellátott megkülönböztető mellényekbe öltöztették a jelmeztervezők. Ez a jelmezes döntés a legradikálisabb „aktua­lizálási gesztusa” az előadásnak. Az összes Horváth Csaba rendezte színben Hirtling István és Varga Mária Ádám és Éva.

Horváth Csaba természetesen a fizikai színház mozgásra, testre hangolt eszközrendszerével dolgozik Az ember tragédiája 1-ben is. A számozott egyedek, a fáraót szolgáló egyiptomi munkások ütemes kóruséneke és visszatérő összekapaszkodása masszává alakítja őket: az embereket. Ugyanakkor ez az összekapaszkodás az egyik legszebb momentuma, ha tetszik üzenete az elő­adásnak. Az athéni demokrácia szürke gúnyába öltöztetett alakjai ellentétei a római hedonizmus kvázi meztelenjeivel vagy szőrmébe öltözött pojácáival.

A második felvonás egésze Hargitaié. Megtépázott vidék látképével üdvözöl a színpad. Ádám most Andrássy Máté (e színben Kerkay Rita testesíti meg Évát), tetőtől talpig harcos. Van egy fegyvere, de nem süti el. Megteszik majd helyette a 18. századi párizsiak, a francia forradalom arisztokrataellenes, vérhívő felkelői. Stúdiólámpák és kamerák kereszttüzében zajlanak az események mindvégig. A kamerák gyakran forognak is, így megkettőződik, hol megháromszorozódik a fókusz. Ehhez képest a tudományt mintegy eláruló, Prágában áljóslásból tengődő, megcsalt szerelmes férj, Kepler csak egy írásvetítővel kémleli az eget, a jövendőt, vagy ki tudja, talán a kiutat élete kelepcéjéből.

A prágai és a párizsi jelenetekben Krisztik Csaba és Kiss Diána Magdolna viszik Ádám és Éva szerepét. Izgalmas, lüktető dzsesszdobos zenei betéteken futnak tova színről színre Hargitai Iván előadásrészei.

A harmadik felvonást Bagó Bertalan rendezése musicalszerűen trombitálja fel. A londoni kapitalizmus utcanépe édes-keserű dallal, tánccal ölt nyelvet nem csak a szabad versenyre, egymásra is, meg úgy általában az életre. Haláltáncba zuhan a londoni szín pörgő „musical show”-ja.

S ahogy ez egyébként már a Hargitai-féle színekben is erőteljesen kiemelt volt: Ádám szegény, ha kell, ha nem, beleszeret Évába. Ez az ő sorsa. A falanszterben a kihunyóban lévő Nap pótlása miatt törik a fejüket a végtelenségig szakosított tudósok. A zárt városállamból Ádámot szerelemtől fűtött viselkedése miatt szinte ki kell menekítenie Lucifernek. Nem eszméibe, sem a mindenkori Éva elragadó magatartásába szeret bele minduntalan a férfi, de nem is a nő szavainak rafináltsága ejti foglyul a jó Ádám szívét, hanem Éva hamvas, fiatal szépsége.

Az egyiptomi munkások jelmezének hátára vasalt óriás számok a falanszterben nyernek értelmet. A falanszterben ugyanis nevük nincs az egyedeknek, egy szám jelöli őket. Kicsit később az eszkimót megtestesítő Kozáry Ferenc állathoz hasonlatos végtelen földön kúszása teljesen kivon minden emberi vonást az emberből. Nem csoda, hogy Lucifer úgy simogatja az eszkimó fejét, ahogy egy háziállatét szokás.

Az utolsó színben a karmesteri pálca újra Szikoráé. Az öt Ádám és az öt Éva mellé gyermekeket is behoz a színpadra. Didaktikus, hogy az Úr (Gáspár Sándor) a gyermekeknek súgja meg, velük mondatja ki az örök tanulságot, a dráma utolsó mondatát.