Pálfalvi András: Kötéltánc

Hirtelen azt hitte, hogy vándorcirkusz érkezett a városba, de aztán rögtön eszébe jutott, hogy semmilyen reklámüvöltést nem hallott mostanában, az ilyenkor elkerülhetetlen „anyakondaorijjáskigyoboxolokéngurukbiciklizzöjegesmedvék” obligát rikkancs-szövegével, amint újra meg újra körbejárják a várost azok a szerencsétlen, valahonnan a régből ittfelejtett élő kövületek. Mert hiszen cirkusz van elég manapság sátor nélkül is, sőt sátor is van hozzá, minden kortesidőszak sátorosünnepeket gyömöszöl a naptárba, Gergely pápa irigykedik, szegény Luther meg csak forog a sírjában az egyre gyarapodó ünnepek láttán. De most semmi efféle nincsen, mi lehet akkor ez a vándorcirkuszt idéző piknik a nyomorult kis park nyomorult kis fái alatt, ahol plein-air festők ecsetjére kívánkozó csoportidill bimbózik a már szépen felöltöztetett panelházak tövében. A kutyás nyuggerek és debil kamaszok lepusztult csapata, akik a mindennapi menetrend szerint a kókadozó virággruppok között hugyoztatták pedigréseiket, a „ha már nekem nincs családfám, legalább a kutyámnak legyen, így talán rám is ragad valami, ha más nem, kutyaszőr” filozófiájával, régóta kizárólagos tulajdonuknak tekintették a park ágyásait, és ott morzsolgatták monoton napirendjük olvasóját, most ellenségesen tekingettek a betolakodókra. Látszott rajtuk, ők is szeretnék, ha csak vándorkomédiások ekhós igricek lennének, hiszen azok néhány nap után úgyis útnak erednek és nem bitorolják el a paneltenger már általuk kisajátított zöld szigetét. Szóval másokat is érdekel ez az új jelenség, konstatálta a kisugárzó rosszindulat terjedő hullámait, amivel határozottan erősítették saját bizalmatlanságát is.

Peripatetikus kötéltáncos kurzus kezdőfoglalkozása lehet az, nem más, vonta le egyelőre az egyetlen elfogadható következtetést a piknikes jelenet láttán, melyben már érett korú fiatalok kevertivarú, félszakasznyi csoportja adott elő a késő délutáni ferde napsütés rivaldafényében. Mert sürgölődésük középpontjában két türelmes fa közé kifeszített háromujjnyi széles, rikító sárgaszínű gurtni dölyfölt, tán könyöknyi magasságban a letaposott sovány gyep felett. Valami transzporter cég leltárában lehetett korábban, míg a sors, vagy egy ügyeskezü aktivista a rakományrögzítés rabszolgaságából fel nem szabadította. Ott sárgállott tehát a zöld fű felett, könyöknyi magasan, mint egy alacsony, törpe kordon. Hallotta egyszer, hogy az angolszászok, a hajdani kelta ősök hagyományát ápolva sárga szalagot kötnek a fák derekára, valami nóta is szólt erről, de hogy miért, az nem jutott az eszébe hirtelen, majd otthon utánanéz, gondolta. De akkor mégis csak lehetséges lenne, hogy ezek kelta hagyományőrzők, és a druidájukat várják ide a fák alá?! Sok rosszat olvasott a keltákról, hogy barbárok és vadak, bemázolják az arcukat harc előtt, aztán meg levágják az ellenség fejét, gyűjtik a koponyákat, de akkor itt talán mégsem lesz harc, mert ezeknek csupasz az arcuk, bár igen elszántnak és vadnak tűntek mindahányan. Machétéket, kardokat se látott, a fák alatt szerteszét hányt közepes méretű hátizsákjaikban se nagyon fértek volna el ilyen veszedelmes szálfegyverek, de hát nyiszatolni kiskéssel is lehet, látott már böllért is így dolgozni. Szóval mégiscsak veszedelmesek ezek itten. Az biztos, hogy multikulturális gyülekezet, mert, ahogy az új jövevények egyre csak szállingóztak, ki gyalog, ki kerékpárral, a drága bringákat hanyagul földre lökve, arcukon sejtelmes vigyorral, és rituális kézmozdulatokkal örvendeztek egymásnak. Öklüket összeütögették, mint a boxolók az ütközet előtt, alkarból csavarintgattak egyet-kettőt, majd furcsa csuklómozdulatokat is tettek hozzá, miközben halványan beszédre emlékeztető, szaggatott torokhangokat hallattak. Harlemi négeres filmeken látott hasonlót, ahol a feka suttyók falkába verődve összejöttek drogozni a sarkon, de ezek itten nem négerek, azt messziről is jól látta rajtuk. Akkor talán szabadkőművesek lehetnek, mert azoknak is vannak mindenféle titkos kézjelei, de itt sehol nincsen páholy, meg malteroskanalat se látott náluk, nem is látszottak túl dolgos népeknek. Csupa talány ez a világ, szögezte le magában, már semmiről se lehet tudni, hogy valójában micsoda is. A csoportdinamika szétszórt elemei között lassan kibontakozni látszott a rítus centrális erőtere, a kifeszített sárga gurtni. Egyikük a kis fa ágaiba kapaszkodva, nagy óvatosan megpróbált a szalagra állni és ott is maradni a pillanat törtrészénél kicsit tovább. Ketten is segédkeztek a manőverhez, mint együttérző párbajsegédek egy gáláns duellumnál, lehet, hogy még szanitéc is pihent valahol az egyik fa tövében, hátizsákjában gyógyító energiaitallal. Mert nagyot esni még ilyen szédítő alacsonyságból is lehet, fulladtak már bele öt centis vízbe is, ott a veszély mindenütt! Sorban próbálkoztak az akrobata-kötéllé avanzsált gurtni megzabolázásával a csoport kalandvágyóbbjai közül, és ahogy telt az idő, a tehetség is feltajtékzott végre a közepes kínálatból, fától fáig, végig az öt méteren egyszercsak végigaraszolt valaki. Így telt az idő, a szétszórt biciklik és hátizsákok között heverészők kézről kézre adott flakonok szopogatásával kényeztették magukat és egymást, és harsány hangokkal buzdították a kötél bátor hódítóit. Közben csörrentek a mobilok, a ki- és bejövő hívások szignáljai, a messzeségbe küldött, szavaknak álcázott zajok betöltötték a teret, színes akusztikus egyveleget alkotva a nyuggerek kutyáinak eszelős csaholásával, a közeli parkolóból fel-fel csattanó riasztószirénák halálvijjogásával.

Ez az! A multikulturalizmus és globalizmus legfrissebb leleménye! Megelégedéssel töltötte el, hogy végre rátalált a megoldásra. Mert mindent behordanak már ide a szelek, ilyen világot élünk. Azelőtt bezzeg nem így volt, horgadt fel benne a hagyományőrző. Akkoriban minden olyan volt, amilyen. Már amilyennek lennie kellett! Az ember mindenről tudta rögtön, hogy micsoda is az, ha meg nem, hát megmondta a szomszéd, vagy a tiszteletes vasárnap, de manapság már az is másról beszél, úgy agitál, mint valami népfrontaktivista. Pedigrés kutyát csak a vadász tartott, meg a méltóságos asszony a pincsijét, más nem is akart volna, ha erőltetik is. A legénycsokorban heverésző leányról is lehetett tudni miféle, cemende az, nem más, aztán a sok vidámkodás után már senkinek sem kellett, mehetett világgá. A fiatalság meg iskola, vagy munka után egyletbe ment, klubba járt, nem csatangolt falkába verődve és főleg nem akart kötéltáncot járni. Mert azt, aztán tényleg nem akart senkise. Ha jött a cirkusz, girhes gebékkel vontatott ütött-kopott kocsijaikkal és felverték a sátrat a vásártéren, kirajzott oda a kíváncsiak hada, a bámész gyereksereg, rögtön kérdezgették az ott tollászkodó manézsbéli népeket, hogy kötéltánc lesz-e vajon? Mert az olyan idegen dolog volt, nem a sóvár irigység tárgya, csak idegen, hiszen az ember földszinti nép, nem megy önszántából a magasba, hacsak nem toronyőr, vagy kéményseprő, de azok meg titokzatos szerencsekínáló szerzetek voltak mindig, nem hétköznapiak. Azt is beszélték, hogy egyszer egy ilyen kötéltáncos leesett a magasból, hálóra meg nem tellett a szegényes truppnak, így aztán össze is törte magát a szerencsétlen, saroglyán vitték az orvoshoz, nem is hallottak róla többet. Szóval nem volt jó híre a kötéltáncnak errefelé sohase. A gyerekek is inkább a közeli vasútra jártak ki, ha virtuskodni akartak, ott rohangáltak a síneken, ahhoz is kellett egyensúlyérzék, nem is kevés. Széttárt karokkal, billegve, egyensúlyozva a jobb és baloldal között, de végig megmaradva fenn a sín keskeny ösvényén, ami akkoriban szép fényes, ezüstös szalag volt, és a végtelenbe tartott hűséges párjával, valami olyasmit jelentett, hogy ez maga az élet, és ez az élet messze vezet, mint ezek a sínek, csak vigyáznunk kell nagyon, meg ne szédüljünk közben, de nem is tud majd mindenki végigmenni rajta. A kötéltáncos, ha elég ügyes és szerencsés, fenn a magasban a két karó között járhat oda-vissza néhány méteren, távlatok nélkül, bezárva két pont közé és odalent várja a manézs fűrészporos kemény porondja az idétlen bohócokkal és körben a bamba, bámész nézőkkel. De ez a sárga szalag, ami már nem is gurtni, nem is kötél, nincs is magasan, de nem is a messzirefutó sínpár, nem kínálja se az életet, se a cirkusz halálverejtékes kockázatát, vajon miféle korcsa lehet őseinek?

Pálfalvi András 1945-ben, Budapesten született, s 1956-ban került Székesfehérvárra. Itt végezte el az általános iskola felső tagozatát, majd a gépipari technikumot. Népművelő és könyvtár szakos diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett. Kezdő népművelőként került vissza Fehérvárra az Építők Pintér Károly Művelődési Házába, majd 1988-től a Fejér Megyei Művelődési Központban dolgozott. Igazgató-helyettes, 1996-tól pedig igazgató lett, innen ment nyugdíjba. A város kulturális életének szervezését, az abban való részvételt mindvégig szívügyének tekintette.