Varró Dániel, az urbánus költő a kertben

(Majdnem Danit írtunk, de „a rokonszenves ifjú tehetség”-korszakból már kinőtt, és nem csak azért, mert ő is öregszik, akárcsak mi, az olvasói. Hanem azért is, mert ki merné „ledanizni” azt a fiatalembert, aki kitűnő fordítóként és nagyszerű, szórakoztató gyerekkönyvek szerzőjeként is ismertté vált.)

Varró Dániel legutóbb Fehérváron mutatta be Mi lett hova? című új kötetét az „Örülök, hogy itt szólhat” irodalmi sorozat keretében, Czinki Ferenc vendégeként a megyei levéltárban. Az esten a beszélgetőtárs Czinki is azt firtatta: mi az oka a hosszú hallgatásnak? A kötetben szereplő, Óda a haladékhoz című, a kiadónak küldött szívhez szóló vers mintha magyarázatot adna, de ez inkább játék, tréfa – szó sincs lassúságról, lustaságról. Varró Dánniel azt mondja, ő leginkább „alanyi költő” – arról ír, ami személyesen érinti. Az utóbbi években pedig az életében minden a család, a gyerekek körül forgott, meghatározó volt az „apukaság”, így az ezzel kapcsolatos műfajok jelentek meg a költészetében is.

- Az utóbbi években nem nagyon írtam felnőttverseket. Úgy gondoltam, hogy majd fokozatosan megszületnek, csak úgy, valami belső késztetésből. Elvégre abban a korban vagyok, amikor egy rendes költő meg van halva... Ezért elterveztem, hogy írok létösszegző meg hitvesi verset, no és hazafias tájlírát is – mesélte a rá jellemző kedves öniróniával. – Aztán kiderült: maguktól ezek mégsem születnek meg, időnként le kell ülni, félretenni a többi munkát, és tudatosan foglalkozni kell a költészettel, a készülő új kötettel.

Megtudtuk, hogy Varró Dániel az illusztrátorral, Rácz Nórával nagyon szeret dolgozni, bár olykor – ha túl groteszknek érzi a rajzot – a kedvesebb változatra szavaz. Ami pedig a kritikákat illeti, Varró Dániel azt mondta: meglepődött, mert a korábbi kötetei kaptak hideget-meleget. Most viszont jólesett neki, hogy Takács Ferenc és Radnóti Sándor is éppen azt dicsérte, „amit kell”...

Ezzel voltaképpen arra utalt: az angolszász irodalomban is megbecsülik az úgynevezett „könnyű verset” – és nem tartják alacsonyabb rendűnek, csak azért, mert tele van humorral, játékossággal, mert jókedvből született. Éppen úgy, mint Varró Dániel versei. Közben pedig tegyük hozzá, Varró Dániel kisujjában van a verstan – kifejezetten érdekli a forma. Az esten is azt mesélte: sorra igyekszik meghódítani a legkülönfélébb versformákat.

A legszellemesebb példa erre a nyár meg a szesztina esete. Költőnk ugyanis utálja a nyarat, a meleget – nem is írt róla verset. Eddig. Létezik ugyanis egy idegesítő versforma, a szesztina (még a középkori trubadúrköltészetből), amelynek furcsa szabályai nem nagyon kedveznek a toldalékoló nyelveknek. A nyár undokságát csakis egy efféle ádáz versformában lehet tehát megénekelni. És lőn.

A Czinki Ferenc vezette irodalmi sorozatban külön időt hagynak a felolvasásra. Hogy ez jó vagy rossz? Esete válogatja. Varró Dániel versei szellemesek, technikailag bravúrosak, tele vannak nyelvi leleménnyel, tiszta, rímes ötlettel – ráadásul a költő is jó előadó: így aztán szívesen hallgattuk. Mert ki tud ellenállni, ha a hitvesi líra folyama ezzel a kétsorossal kezdődik: „Gyere babám, dédelgess, /nincs ma este BL-meccs”. De az én nagy kedvencem az az Urbánus költő a virágoskertben című virágének, ami ezzel a kacagtató felütéssel kezdődik: „Jártamban-keltemben szétnézek kertemben, / eltekintek balra, / s lám, egy mittudomén milyen nevű növény / kúszik ott a falra.”

Így aztán nem csoda, hogy a közönség végül alig akarta „elengedni”.