A tudni nem érdemes dolgok tudománya

Nahát, hogy Fischer Iván hogy kiherélte az első tétel polifóniáját! De (lelkesedik a másik) Bruckner g helyett fisz-iszt írt a partitúrába, és ez – zseniális! Délután Némethy Attila mentegeti Mendelssohn h-moll miséjét, amely számozás nélküli, fiatalkori mű. Egyébként – veszi pártfogásába – a nevezett zeneszerző még sokáig kísérletezett saját szimfonikus zenekarával a tökéletesebb hangzásért. Micsoda ínyencek! Én meg csak itt heverek „az önimádat büszke heverőjén”, és dudorászok. Salalala…

Mozart D-dúr vonósnégyese a Mozaik együttes előadásában. És akkor rájöttem (ráeszméltem), hogy az ipari, kutatólaboratóriumi, iskolai, menedzsmenti stb. team-építés összes csiribiri-szociálpszichológiai-lelkitréningező-sok-pénzt-befizető-egy-motivátornak kavarása és ígérgetése fekáliát sem ér (Shaffer Amadeusában ennél penetránsabb kifejezés van…). Mert hát mitől szól jól egy vonósnégyes? Egyetlen, és mégis élő szólamokat egyesítő hangszerként, ugyebár. Eztet kéne tanulmányozni, vezérigazgató úr, hogy is, mint is a szinergia... (Van egy gyanúm, hogy mozarti „software” azér’ köll...)

Varnus Xavér szerint akár jó is lehet egy gazdasági válság: az elkényelmesedett öreg krokodilok, a sznobizmusból hasznot húzó nagy öregek közönség nélkül maradnak, és akkor majd tarol a minőség. Új közgazdaság van itt születőben: a recesszió mint a kultúra belső elválasztású „Mirigye”. (Persze, ez már Vörösmarty…)

Hallgatom a Bartókon a „Kritikus füllel” aktuális adását, amelyben a Muppet Showból ismert Statler és Waldorf (közben elvégezték a zeneakadémiát...) vitatkozik egy tenor CD-jéről. Hogy csúnya és unpraktikus a borító. Igaz, a bel canto mestere egy ponton kiénekel egy ciszt (a magas cé fölött valamivel), de a CD-hez mellékelt tenyérnyi műsorkalauz szürke alapon szürke betűkkel van nyomtatva stb. Aztán nincs mélyebb, metafizikus jelentés, csak behízelgő hangicsálás, egyébként elég jó, „ögyes”... Szívesen állnék a tenor pártjára, de magamra ismertem a vének zsörtölődéseiben, szóval szépen végighallgattam a műsort, majd főztem egy kínai csípőset, hogy nekem is fájjon.

Amikor Kocsis a Nemzeti Filharmonikus Zenekart átvette, külön-külön meghallgatott minden egyes zenekari tagot. Nem érdekelte, hogy 30 éve csellózik/harsonázik/hegedül stb. Őrületes sértődések voltak; a helyükre kopott, kibillenthetetlen zenészek nem értették az izgágaságát. A felesleges maximalizmust. Nos, Kocsis ezt külföldön nem tehette volna meg, ott az érzékeny zenészek sokszor „leváltják” a karmestert, minimum nem működnek együtt vele. Kivéve a kiváltságos világnagyságok esetében, ilyenkor nincs kecmec. Tehát Kocsis maradt, és hajszolta a minőséget. Tudtuk mi ezt? (Nyugodjék békében, nagyon nagy muzsikus volt!)