Párizs Adyt sem eresztette el

Sőt, már a 19. század végén is. Ez derült ki abból a beszélgetős estből, amit csütörtökön rendeztek a Csók István Képtárban, a Színek és színek megint – Válogatás Aba Novál Vilmos alkotásaiból című kiállításhoz kapcsolódva. A Magyar-francia kulturális kapcsolatok a 20. században című eszmecsere résztvevője három művészettörténész volt: E. Csorba Csilla (a Petőfi Irodalmi Múzeum volt igazgatója) elsősorban a téma irodalmi tudnivalóiról, míg Barki Gergely és Rockenbauer Zoltán a képzőművészeti érdekességekről, kölcsönhatásokról beszélt. Például arról, hogy az említett időszakban, években a fiatal alkotók vigyázó szemeiket valóban Párizsra és nem Bécsre vagy Münchenre vetették. Rippl-Rónai József, Csók István, valamivel később Márffy Ödön, Czóbel Béla vagy Berény Róbert gyakran megfordultak Párizsban, és a magyar modernizmus meghatározó alakjai lettek. A nagybányai festők ingajáratban voltak a francia főváros és Magyarország között, és hazahozták az aktuális művészeti irányzatokat, termékenyítően hatottak a hazai képzőművészetre.

Az irodalmat nézve természetesen mindenekelőtt Ady Endrét kell megemlíteni, aki másokhoz hasonlóan (Szomory Dezső, Nagy Endre, Heltai Jenő) tudósított is Párizsból, és előfordult, hogy kiállításokról írt kritikát. Néha úgy is – mint például egy Gauguin-tárlat esetében -, hogy nem is látta a kiállítást, de szobrokról pompás, érzékeny írásai voltak. Ezzel együtt az irodalom némi késéssel követte a franciát, noha Baudelaire, Verlaine, Rimbaud hatása óriási volt a nyugatosokra. Íróink szívesen jártak Párizsba, megragadta őket, ahogy Ady írta: Párizs nem ereszt el.

A képzőművészet teljesen paralell volt a franciával, elég csak a Vadakra vagy a Nyolcakra és a kubistákra gondolni. Egyenrangú műveket alkottak a híres franciákkal. Aztán 1914-18 között a kulturális kapcsolatok megszűntek, Trianon sem kedvezett a „viszonynak”. Szó esett az Aba-Novák pannóról is (előzményeiről is), amelyet 1937-ben mutattak be a párizsi világkiállításon.