Margittai Gábor és a magyarságkutató expedíciók (videó)

Margittai Gábor a magyar szórványközösségek helyzetének, sorstörténetüknek kutatásáért szervezett expedíciókat a Kárpát-medence kevéssé ismert régióiba, az iszlám Észak-Afrikába, Anatóliába, utazott a kazah sztyeppéken és a mediterrán Európában. Ezzel összefüggésben a nagy háború nemzetiségi problémáinak és a hadifoglyok sorsának bemutatására is vállalkozott, többek között a Szamár-sziget elveszett hadseregének, rabkatonáinak históriáját tárva fel. Rendezett első világháborús témájú kiállítást egyebek mellett a pákozdi katonai emlékparkban is. Ő igazgatja az MCC Magyar Összetartozás Intézetét, amely elsősorban a magyar identitás kutatásával, a külhoni magyarság és az anyaországi magyarok kapcsolatának erősítésével foglalkozik.

– Miért éppen a Fejér vármegyei Csabdi a helyszín?

– Feleségemmel tizennégy éve lakunk a településen. Szerettünk volna kiköltözni Budapestről, legalább százötven házat néztünk meg a főváros vonzáskörzetében, mire kiderült, hogy az agglomerációban való élet anyagi és más okokból sem vállalható számunkra. Aztán egy kollégám említette, hogy Csabdi gyönyörű hely, így találtunk rá, és igazat kell adjak neki: Csabdi az egyik legszebb falu Budapest környékén. Mára sokszorosan megtapasztaltam, annak, hogy már túlesik az agglomeráció határán, a hátrányok mellett rengeteg előnye van.

– Mikor indultál először magyarságkutató expedícióra?

–  A rendszerváltás után, még szegedi egyetemistaként kezdtem, de nem egyedül, hanem feleségemmel, akkori csoporttársammal, Major Anitával. Szeged a balkáni háborúk idején, 1991 és 1996 között gyülekezőhelye volt a Kárpát-medence magyarságának. Főként a délvidéki fiatalok menekültek oda a harcok elől, ezért aztán nekünk gyakorlatilag el sem kellett mozdulnunk onnan ahhoz, hogy olyan magyarságélményeink legyenek, olyan konfliktushelyzeteket tapasztaljunk meg, amelyek mélyen elgondolkodtattak, majd útnak indítottak bennünket. Járni kezdtük a Kárpát-medencének azokat a területeit, amelyek egykor a történelmi Magyarország részei voltak. (videó a linken!) Akkor nyílt rá a szemünk arra, hogy határon túl magyarnak lenni rendkívüli, kiélezett léthelyzetet jelent. (videó a linken!) Mi mindig arra összpontosítunk, hogy olyan területekre jussunk el, ahol a megszűnés szélére sodródott, „határhelyzetben” van a magyarság, (videó a linken!) vagy már át is lendült a peremen. (videó a linken!)

– Miként kerültetek Afrikába, amely nem kifejezetten magyarlakta vidék?

 – Kutatni kezdtük azokat a közösségeket, amelyek valamilyen formában – akár csak történelmi pletyka szintjén vagy éppen sokkal adatolhatóbban, szorosabban –, de kötődnek hozzánk. Így jutottunk el Egyiptom déli peremterületeire, a történelmi Núbia vidékére, ahol például a magyaráb törzs él, amelynek tagjai a mai napig vallják, hogy oszmán hadjárat következményeként, 1517-ben kerültek oda egy Nílus menti, részben magyar eredetű helyőrség leszármazottaiként. Elutaztunk a kazah sztyeppére, ahol 2007-ben az első Kurultáj szerveződött, és megismerkedtünk a madjar törzzsel. Eljutottunk a dél-franciaországi Provence-ba: Illyés Gyula Hajszálgyökerek című esszéjében írta meg azt a nagyon furcsa helyzetet, amikor – állítólag – magyarokat telepítettek egy pestisjárvány során kihalt francia faluba. Libanonban a muzulmán családokba házasodott magyar asszonyok sorsát követtük nyomon, azt, miként tudták megélni identitásukat, miközben sokuk idővel áttért az iszlám vallásra.

–  Melyik bizonyult a legizgalmasabb küldetésnek?

–  Például az út, amely a Szahara mélyére vezetett minket, arra a vidékre, amely Az angol beteg című film kapcsán lett világhírű annak ellenére, hogy amit a moziban láthattunk, az egy teljesen hamis beállítás. Ha jóhiszemű akarok lenni, akkor azt mondom, a film tévedéseken alapul, ha nem, akkor kijelenthetem, tele van szenzációhajhász és ideologikus hazugsággal – még ha félig-meddig fikciónak vallja is magát. Almásy Lászlót az egyik legnagyobb magyar felfedezőnek tartjuk, és mi végigjártuk az egyik legkalandosabb útját, amely sok száz kilométeren át vezetett a Szahara szívébe, minden lakott területtől és ívóvízforrástól távol. A magyar kutató elmélete az volt, hogy a Szahara közepén régen intenzív élet folyt, amíg nem változott meg drasztikusan az éghajlat. Teljesen másként nézett ki az élővilág, nem homokdűnék terültek el arra, hanem zöld növényzet borította a vidéket. Meglátogattuk a híres Úszók barlangját, amely sajnos már nagyon rossz állapotban van a turizmus miatt, mert a látogatók lélegzete rombolja a festett falakat. Az ott látható úszó emberek több ezer évvel ezelőtt nyilvánvalóan nem a homokban fürödtek, hanem vízben.

– Mitől lehetett része az az út is a magyarságkutató expedícióknak?

– Attól, hogy megmutatta: egy magyar kutató, amióta világ a világ mindig arra kényszerült, hogy nagyon kevés pénzből, de rendkívüli találékonysággal, jó problémamegoldó képességgel utazzon, és jusson el olyan helyekre, ahová még a sokkal jobb anyagi helyzetben lévő, sokkal jobban felszerelt nyugat-európai vagy tengerentúli felfedezők sem tudtak. Akik közül akadt, aki például ellopta Almásy kutatásainak eredményét, vagy sokkal szerényebb felfedezésével híresebb lett, mint ő. Ezeket az érzéseket, kényszerhelyzeteket egyébként mi magunk is átéltük.

– A nagy háború korszakával is foglalkozol. Úgy vélem, legnagyobb szakmai sikerednek a Szamár-sziget osztrák–magyar hadifoglyainak sorsát bemutató film és könyv számít. Gondolkodsz hasonlón? 

– A Szamár-sziget kutatása még nem zárult le, az ott történtekkel kapcsolatos felfedezésünk témája gördül tovább, hiszen folyamatosan újabb és újabb dokumentumok kerülnek elő. Nem csupán Szardíniára gondolok, hanem a balkáni „halálmarsra” is, amely Belgrádtól Nisen át az albániai tengerpartig tartott, ahol végül behajózták az Osztrák–Magyar Monarchia túlélő hadifoglyait a Szamár-sziget felé. Nagyon izgalmas kutatási terület ez, amelyről még mindig több réteget lehet lehántani. Még mindig léteznek olyan tömegsírok, építmények, emlékhellyé avatható helyszínek, ahol nagyon sok katonánk veszítette az életét, vagy a túlélők nagyon sokat szenvedtek. A mi útjaink soha nem öncélú utazások, expedíciók, ezeket az embereket, közösségeket vissza szeretnénk helyezni a magyar közgondolkodásba úgy, hogy az érintett témát megfelelő emlékezetpolitikával pozícionáljuk. Tehát tovább kutatjuk a hadifoglyok történetét, ehhez pedig emlékkiállításokat rendezünk: legutóbb Pécsett volt ilyen. Szerintünk vállalhatatlan helyzetet szeretnénk megváltoztatni, hiszen a háborús hősiesség kapcsán nem esik szó azokról a szerencsétlenül járt katonáinkról, akik sokszor hat-nyolc éven át sínylődtek hadifogságban. Akik közül sokan vagy azért nem jöttek haza, mert meghaltak a szörnyű körülmények között, vagy azért, mert nem tudták kifizetni a hazautazás költségeit, és mondjuk egy szibériai településen tengették hátralévő életüket.

A Szamár-sziget az osztrák–magyar hadifoglyok sorsát bemutató film és könyv.

– Miért érezted úgy, hogy intézetigazgatói pozíciót kell vállalnod a kutatások mellett?

– Biztosan szerénytelenül hangzik, de sokszor mondták nekünk, hogy kettőnk munkájával egy teljes intézmény feladatait végezzük el. Ezért nagy örömmel vállaltuk a Mathias Corvinus Collegium keretein belül megalakított Magyar Összetartozás Intézetének irányítását. Ezzel sikerült egészen más dimenzióba emelni a tevékenységünket, hiszen ilyen háttérrel, infrastruktúrával sokkal jobban fejlődhetünk, és kollégákkal karöltve számos további kutatási programot kezdhetünk működtetni. Ez rendkívüli lehetőség a számunkra a folytatáshoz.