Sírva menekülők, pénzgyűjtő turisták

Az egységnek és összefogásnak máig működő példája mindaz, ami a fővárosi BOK-csarnokban történt és történik. Tavaly március 21-e óta fogadja a Budapestre érkező menekülteket a létesítményben kialakított központi tranzitváró, ahol kulturált körülmények között, minden szükséges szolgáltatást egy helyen találnak meg az érkezők.

A civilek korábban a pályaudvarokon nyújtottak segítséget, de tavaly márciusban, a kormány döntését követően gyorsan kialakították a helyszínt, ahol a segélyszervezetek munkatársai és önkéntesei  egymást váltva, tizenkét órás műszakokban azóta is folyamatosan fogadják az útra kelőket. Együtt dolgozik a segélymunkás, az orvos, a gyerekeket segítő, az állatvédő, a rendőr, a katona, a kormányhivatalnok, a munkaközvetítő, a pénzváltó, a jegypénztáros, a telefonkártyás, a BKV-sofőr, a takarító, a biztonsági őr, a hivatásos és az önkéntes. Mindenki azért van ott, hogy annak, aki a hazáját, otthonát maga mögött hagyva útra kel az ismeretlen felé, legyen fedél a feje felett, kapjon ételt és italt, egy jó szót, ölelést, orvosságot, segítséget, útbaigazítást, bátorítást, mielőtt tovább indul életének következő állomására.  

A segélyszervezetek elsősorban a menekültek étkeztetéséért és higiéniai ellátásáért, szükség esetén segélyezéséért felelősek: az ellátási lánc egyik vége pedig a Baptista Szeretetszolgálat pákozdi logisztikai központja. A legtöbb átutazó az atlétikai csarnok közepén, a kordonokkal elkülönített étkezőben sorakozó asztalok körül várja az indulást vagy a találkozást, az estét vagy a reggelt. Egy év után a tapasztalatok vegyes érzéseket keltenek a segítőkben is. 

Megtörtént, hogy egyedül érkezett egy ukrán fiú, akinek nem maradt semmije. Külföldön élő, távoli rokonához indult, és mire a BOK-ba ért, már napok óta nem evett. Szégyellte, hogy ennivalót kérjen, ám elfogadta, amikor megkínálták. Kapott az önkéntesektől imát és ölelést: nem biztos, hogy értette a szavakat, de a szeretetet érezte, mert csorogtak az arcán a könnycseppek. Sokan gondoltak arra a segítők közül, mi volna, ha saját fiúk kerülne ilyen helyzetbe valahol, valamikor? De láttak a csarnok közepén összeesni fiatal anyukát a kisbabájával, aki akkor kapta az értesítést, hogy a fronton elesett a férje: mindenkinek rettenetes volt azt a sírást hallania.

Aztán megjelentek azok az állandó visszatérők is, akiket a segítők „turistáknak” neveztek, mert számukra minden elsősorban a pénzről szólt. A többségükben kárpátaljai romák kihasználták, hogy ingyenesen utazhattak, és hatalmas távolságokat tettek meg az országok között azért, hogy felvegyék a segélyt, ami tetemes összegnek bizonyult az ukrajnai bérekhez, nyugdíjakhoz képest: 1300 eurós németországi kifizetésekről beszéltek egyesek, mert a gyerekekért plusz összeg járt, így aztán vitték őket is. Ha nem volt elég a sajátból, összeszedtek néhányat a faluból, aztán hazatérve osztozkodtak. Az egyik férfi azzal dicsekedett, hogy 6 ezer eurót tudott így összegyűjteni öt hónap leforgása alatt. Nem volt ritka tőlük a hangos szó, a követelőzés: sajnos az ilyen pillanatok is a BOK-csarnok mindennapjaivá váltak.  

Egy időben vélhetően az embercsempészek tevékenyen részt vehettek a folyamatokban, hiszen indiaiak érkeztek egymás után, kihasználva azt, hogy az Ukrajna felől az országba lépők különleges elbírálás alá esnek. Aztán ez, az ilyen hullám is elült.    

Az eltelt hónapok alatt sok történet született, ezek közül az egyik legemlékezetesebb talán az, amikor a székesfehérvári segítőnek arról kellett értesítenie a rendőrséget, hogy egy nyolcgyermekes család az egyik gyerekét – egy kislányt – a tiszabecsi határon felejtette. Amikor megjöttek értük az autók – a két jármű egyikébe az apa, a másikba az anya ült be a gyerekekkel –, nyilván mindkét gépkocsiban azt hitték, hogy a másikban ül a kislány, ezért nem tűnt fel a hiánya. Kiderült az is, hogy a kislány a mosdóban volt, mialatt a család felkerekedett Németország felé. Aztán az osztrák rendőrök megállították őket és Linzből fordultak vissza az elveszett gyermekért, akit addig a segélymunkások vigasztaltak.

Mostanában már nem nagy számban jelentkezik a BOK-csarnokban ellátásra szoruló, mert akinek volt nyugati kapcsolata, már régen távozott Ukrajnából, aki pedig nem akarta elhagyni az országot, az a határokon belül keresett magának átmeneti szállást: sokan Kárpátalján. De ez a helyzet sajnos bármikor megváltozhat, hiszen a háborús évforduló újabb kemény orosz hadműveleteket ígér. A fegyverszállítmányok továbbra is táplálják az éhes háborús szörnyet, miközben a békés holnap eljövetele nem látszik jobban közeledni, mint bármikor az elmúlt hónapokban.