Elveszett a kétéves bodajki kisfiú plüssmajma, egy újjal lepték meg a depóniások

Régike, vagy ismertebb nevén: Öcsi a kilencvenes években érkezett az édesanyához, egy debreceni plázából, az anyuka húgának jóvoltából. 

– Mondhatni, beépült a családi kollektív tudatba, mindenki tudta, ki az Öcsi. Én pedig mindenhova elvittem magammal, Angliától Indiáig, Brüsszeltől Teneriféig beutazta a "világot". Aztán Magyarországon lehorgonyzott velem együtt, s a gyerekek születéséig a létezése lassan homályba merült – mesélte lapunknak Helt-Ötvös Boglárka. Később, az első gyerkőc érkezésénél jelen volt a kórházban, majd a második fiúgyermek "fogadta örökbe": hordozta, altatta, tett-vett vele, talán éppen azért, mert erős "anyaillata" volt – találgatott az anyuka. Szóval Öcsi végül továbbra is a mindennapok része maradt.

Igen ám, de az utóbbi időben, főleg a legutóbbi karácsony környékén igencsak megszaporodott az otthoni játékok száma, így a szülők gyakran mondták a gyerekeknek, hogy a szanaszét hagyott vagy megrongált játékok a kukában végzik. Ezt pedig olykor-olykor tettekkel is alátámasztották. 

– Ebből kifolyólag a testvérharc egyik megnyilvánulási formája is lett egymás játékainak megcsúfolása. Egy ilyen merénylet áldozata lehetett az egyébként a hálószobában strázsáló Öcsi – fejtegette az anyuka, hozzátéve: – Az esti elalvások mesehallgató közönsége ezzel felére csökkent, s ezt a kisebb fiam zokon is vette, folyton kereste az elalváshoz szükséges kellékét, vagyis az "anyamajmot", s fáradtabb napokon nagy sírások közepette követelte. Ha szóba került, keresni kezdte, s ezzel a kést az én szívemben is forgatta.

A gyanú tehát a kukára terelődött, így Boglárka nem volt rest megkeresni a Depónia Nonprofit Kft. munkatársait a kérdéssel: nem látták-e a válogatásnál Öcsit? S noha szinte biztos volt a nemleges válaszban, úgy gondolta, egy próbát megér a kérdés. Azonban hamar kiderült, Öcsi nem köszöntött senkit a válogatószalag összevisszaságából; a végtelen szeméthegyek mélyén szenderülhetett örök nyugalomra. Így szomorúan, de elfogadták a tényt, hogy Öcsi nincsen többé. 

– Ezután érkezett a váratlan üzenet: miután fényképet kértek az elveszett pajtiról, a Depónia dolgozói gyűjtést szerveztek, miszerint egy új majombarátot ajánlanak fel a kisfiamnak valamelyik kollégájuk jóvoltából. És ezt még házhoz is szállítanák, hogy megnyugodjon a kisfiam lelke! Nem kell részleteznem, hogy megkönnyeztem a levelet, és némi szerénykedés mellett elfogadtam az ajándékot. Milyen nehéz is elfogadni az önzetlen segítséget, nem ehhez vagyunk szokva... – tette hozzá Boglárka. – A szeretetcsomag pedig jött, meg is érkezett egy másik kolléga közreműködésével, felvértezve egy kis depóniás ajándékcsomaggal – melyből, valljuk be, a kis kuka alakú ceruzahegyezőnek nagyobb sikere lett, mint magának a majomnak, aki immár újra őrt áll a kis lurkó ágyánál.

Örömét az édesanya a közösségi oldalon is megosztotta, ahol bejegyzését eképpen kezdte: "Hajlamosak vagyunk olykor elfelejteni, hogy a többnyire zökkenőmentes szolgáltatások mögött is emberek rejtőznek." Ezért is szeretné megköszönni Serfőző-Kovács Nikolett adminisztrációs csoportvezetőnek és az összes Depónia Nonprofit Kft.-munkatársnak az önzetlenséget, azt, hogy – idézzük – balga kérése igazi emberek fülébe jutott, akik nem rázták le egy "nem áll módunkban" stílusú üzenettel, hanem megpróbáltak segíteni.

– Nyilván a "kukás bácsi meglepit hozott" jellegű izgalom az egész családot átjárta. De nem is ez a lényeg. Sőt, az sem lényeges, hogy a kétévesek hamar felejtenek és az anyaillatú Öcsi emléke hamar elhomályosul... A beszéd is feledésbe merülhet, de a hála érzése, amelyet ezekkel a tettekkel ébresztettek, örökre megmaradnak – zárta sorait Boglárka.