Amikor elfogynak a csodák: a fehérvári mentő is hazatért

– Nagyon aktívan telt az elmúlt öt nap, minden órából igyekeztük a legtöbbet kihozni azért, hogy meg tudjuk menteni azokat, akik a romok alá szorultak – mondta a feol.hu-nak Szabó Márk mentő-koordinátor a Liszt Ferenc-repülőtéren. – A csapatot hajtotta a lendület, éjt nappallá téve dolgoztunk az elpusztult városban, naponta 30-40-50 házat tudtunk átnézni. Amikor életre utaló jelet mutattak a kutyák, a mentőink kamerával, vagy kúszva igyekeztek feltárni az adott helyszínt.

Nagyon sok halott feküdt a romok között, ez pedig nehezítette, hogy élőt mentsenek.  

– Több esetben előfordult, hogy a kisgyerek elhunyt családtagja mellett kuporgott, ám ilyenkor megtörténik, hogy a kutya a halott nagyobb testét jobban érzi, mit az élőét, és azt jelzi. Mindig biztosra kellett menni, ezért egy-egy ház átvizsgálásával akár több órát is eltöltöttek a kutatók. Idővel a helyi lakosok, a hozzátartozók és a civil szervezetek egyre aktívabban vettek részt a keresésben, az utolsó napokban már gépekkel bontották a hatalmas épületeket. Ez már inkább ipari munkának tűnt, ritkán fordult elő, hogy ilyen módszerrel élőt találjanak, de akadt erre is példa. Az egyik helyszínünkön egy markoló folyamatosan hatolt be a romkupac közepébe, ahonnan aztán a helyiek kiemeltek egy 84 éves nőt. A csapatunk tudott segíteni abban, hogy azután még két élő személyt szakszerűen ki tudjanak onnan hozni. Mentőbe tették őket, és indultak velük a kórházba.  

A hatalmas forgalmi dugók, a leomlott kórházak, a hiányos egészségügyi személyzet miatt sok súlyosan sérült, egyébként kimenekített ember válik áldozattá. 

– A hatodik napon nehéz volt eljutni odáig, hogy elfogadjuk, nem lehet több élőt találni a romok alatt, mivel ezt száz százalékos biztonsággal senki sem tudhatja. Mindig történnek csodák, de a csapatok, így a miénk is arra a döntésre jutott szombaton, hogy a kutatás-mentés fázisa befejeződött.  

Klupács Péter mentő vasárnap délután érkezett haza, Székesfehérvárra.

– Nagyon sok pluszt adott a családom támogatása. Térerő nem nagyon létezett, az internetre többnyire nem tudtam csatlakozni, de amikor néha-néha ledőltem pihenni és sikerült valakit elérnem, annyi időm akadt, hogy azt mondjam, jól vagyok. Aztán ahogyan közeledtünk Isztambul felé és megjött a világháló, százszámra érkeztek az üzenetek a sok szeretetről, arról, hogy lélekben velem vannak. Én ott semmit sem érzékeltem a média felfokozott érdeklődéséből, de most már látom, mennyire figyeltek ránk.  

Klupács Pétert mélyen meghatotta a repülőtéri fogadtatás, az, ahogyan várták őket a barátok, a kollégák, a török nagykövetség munkatársai, az újságírók. 

– Megtisztelő látni, mennyire érdekli az embereket az, hogy mennyit dolgoztunk, milyen nehézségekkel küzdöttünk és mit értünk el, hány embert mentettünk meg. A hét általunk kiemelt túlélő közül ketten „beszorult” sérültek voltak, elhúzódó kimentési folyamat után, nagyon nehéz helyzetből kerültek az egészségügyi személyzet elé. Sérüléseiket az idő eltelte, a lezuhanó betontömbök és a rájuk rakódott törmelék súlya okozta, illetve az, hogy keringésük nem volt megfelelő, nem jutottak sem vízhez, sem élelemhez. Ezért egyre rosszabb és súlyosabb állapotba kerültek, őket azonnal el kellett látni, amint lehetett. Később a mentőautóban emelt szinten vették kezelésbe őket a török mentős bajtársak.  

A törökök nem csak bajtársként, hanem barátként, rokonként és testvérként fogadták a magyar segítőket.  

– Úgy harminc méterre ült a tűz körül egy csapat túlélő, akik megmaradt kis alumínium lábasukban főzték jellegzetes teájukat. Megkértek, üljek közéjük és adtak egy pohár teát. Boldogok voltak, hogy egy magyar mentő van velük, és hiába nem értettük egymás nyelvét, torokszorító érzésnek bizonyult bátorságot adnunk egymásnak ott a földön ülve. Aztán levest főztek, amiben alig volt valami, de abból is adtak, máskor szinte üres tésztát is kaptunk, amiből mindenkinek jutott két kanállal. Adtak abból a nagyon kevésből, amilyük maradt és közben hihetetlen szeretet áradt felénk.  

A hozzátartozók szerettek volna a mentőknek segíteni, kiabálták a családtagjuk nevét, hátha válasz érkezik a romok alól. Egy ilyen katasztrófa-helyzet persze egészen más, mint amivel a székesfehérvári utcákon több mint harminc év alatt találkozott.  

– Otthon két-három beteg vagy sérült ellátása után azért mindig le tudtunk ülni egy kicsit pihenni. Ám egy ilyen helyszínen addig kellett tenni a dolgunkat, ameddig a kezünket emelni tudtuk, akár tizennyolc órán át. Aztán ha végképp kidőlsz, valaki más odaáll a helyedre. A síró, összetört emberek, a leomlott házak látványa is megviselő, nem csak a fizikai munka. Nem lehet a kettőt összehasonlítani: otthon egy beteget egy csapat tagjaként láttam el és beszállítottam a kórházba, ám a romok között csak az életfeltételeket kellett biztosítani, a többi már a török orvosok és mentők dolga maradt.  

Ézsaiás könyve

Klupács Péternek sem az első nemzetközi bevetése volt a törökországi, de nehézsége tekintetében – az összes közül – helyet kapott az első három között. Most hazatért és ismét majd az Országos Mentőszolgálatnál oktatja az újoncokat, továbbképzésben, gyakorlatok szervezésében vesz részt. De ha kell, indul ismét, ha távolra szólítja egy újabb természeti katasztrófa, vagy háború híre.

– Amíg nem mondják a többiek, hogy hátráltatom őket egy feladatnál, és amíg Pavelcze László parancsnok úgy gondolja, hogy szüksége van rám, addig szó nélkül megyek és teszem, amire még képesnek érzem magam.