Macher János visszatért ősei földjére

– A szentírási alapige, melyet János bácsi temetésére választottam, talán a legtömörebben foglalja össze az ő nagyon színes, szerteágazó, tartalmas életútját – mondta Ribárszki Ákos evangélikus lelkész Macher János búcsúztatásán. – Ez a két pillér, amin az ő élete nyugodott. Szeresd az Urat a te Istenedet teljesen szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Valamint szeresd a másik embert, a veled kapcsolatban lévőt úgy, mint saját magadat.

János bácsi szívében és lelkében volt egy olyan érték, amely sokak szemében egy letűnt kor, letűnt érzése, amely ma már egyre ritkább, s éppen ezért felbecsülhetetlenül értékes. A másik ember tisztelete, szeretete, a másikra való odafigyelés, de ezzel az egy szóval is kifejezhetném: emberség. 

Életkortól, beosztástól, végzettségtől függetlenül mindig az embert látta a másikban. Emlékszem, mikor vállalatának fényképeit mutatta, s beszélt a műszakokról, időbeosztásokról, mindig hozzátette: „de úgy csináljuk, hogy az édesanyáknak jó legyen, hogy este műszakba már ne jöjjenek, akkor már a gyermekeikkel legyenek!” Következetesen nem dolgozóknak, nem kollégáknak, nem csapatnak nevezte az ott dolgozókat, hanem így: család. A nagy család. János bácsi egy lassan eltűnőben levő kornak és erkölcsöknek a szépírója volt.

Amíg csak egészségi állapota engedte, minden vasárnap közöttünk volt. Nem azért mert kellett, mert muszáj volt, hanem mert szeretett jönni, mert a templomban nyugodott meg, ott töltekezett! Mert szerette az Istent teljes szívéből, teljes erejéből, teljes lelkéből. Amikor érte gyertyát gyújtunk, sírjához virágot hozunk, megállunk, imádkozunk, ilyenkor jusson eszünkbe ez a kép Gyökössy Endrétől: „Az elmúlással annyi történik, hogy Isten egyik megtartó tenyeréből a másik tenyerébe helyez bennünket”! Oda az örök, megtartó, oltalmazó tenyérbe, ahol János bácsit is tudhatjuk.

*

Aktív tagságot viselt a német nemzetiségi énekkarban, s felügyelői tisztséget az evangélikus egyházközség életében.

Pusztavámi otthona, vagy ahogyan ő nevezte, a pihenőház a feltöltődés és a béke szigete volt számára. Idejét ilyenkor erdőjárással, olvasással, baráti beszélgetésekkel, kisebb vadaspark létrehozásával töltötte. Fontosak voltak számára az emberi kapcsolatok. Családtagjait, barátait gyakran vendégül látta, szívesen mesélt a régi időkről, s mutatta meg az erdőt, a tavat, az állatokat.

Fontos volt számára a család: Bandi és Márti gyermekeit Pétert és Juditot kezdetektől unokaként szerette, Gábornak pedig keresztapja lett. Keresztelői fogadalmát a lehető legszigorúbban tartva egyengette útját, támogatta őt. Megható pillanat volt életében, amikor kezében tarthatta Judit és Szabolcs újszülött kisgyermekét, Ádámot, így láthatta a következő generációt.

(Életének utolsó éveiben sikerült megvásárolnia az egykori szülőházat, idejének nagy részét annak tervezésével, építésével, szépítésével töltötte. A ház és a környezet mostanra egészen közel került a befejezéshez, de az utolsó szoba padlózatának elkészítése még várta volna. Az sajnos befejezetlen maradt.)

Erős szervezete a kitelepítéskor legyőzte a hastífuszt, később a rákot, és még a Covidot is. Néhány hete a Pusztavámi Kvircedlifesten még találkozott ismerőseivel, barátaival. Napokkal később egészségi állapota rosszabbra fordult, mentővel a székesfehérvári kórházba szállították.

Az orvosos, nővérek (és családja) minden tőlük telhetőt megtettek a gyógyulásért, de sajnos ez már nem volt elegendő. Július 8-án hajnalban.. csendben elaludt, s így pihent meg teremtő és megváltó Istene karjaiban.

Emlékét megőrizzük!