Az én kedves kis falum - Úrhida

Úgy tartják, hogy a település már a honfoglalást megelőző időszakban létezett, ám kissé északkeletebbre, mint most, a Sárvíz partján. Első írásos említéseként a Hurhyda név olvasható egy 1009-ben keletkezett oklevélben. Ez később olyannyira módosult, hogy az évszázadok során volt Urhyda, Vrhida, Wrhyda és Úrhidgya is. Mai elnevezése 1612-től szerepel a dokumentumokban. Említenek még egy Szent István idejéből származó írást, mely szerint Úrhidára utalva feltűnt a „civitas” szó, ami feltehetőleg arra utal, hogy egy földvárat építettek ide akkoriban egy fontos út vagy híd védelmét szolgálva. 1323-ban a veszprémi püspökég birtokaként szerepel a nyilvántartásokban, mely egészen az 1500-as évekig, a törökök ideérkezéséig így is volt. Majd 1560 és 1582 között kihalt településként írnak róla. 

A török idők és a kihaltság után Batthyány Ferenc tulajdonaként jelenik meg, akit a Madocsányi család és a Vörös család követett, utóbbiak már szőlőtelepítést is végeztek, és területeket adtak bérbe, melylyel megindult a falu újbóli benépesedése. Az 1848-as szabadságharc közvetlenül nem érintette Úrhidát, de az I. és II. világháború már annál inkább. Míg az I. világháború számtalan tartalékos katonát szólított el innen, addig a II. világégésben a több hónapon át tartó frontnak köszönhetően megrongálták az épületeket, és számos polgári áldozatot is követelt. Az elesettek emlékére emlékművet állítottak. 1945-től Úrhida a kistelepülések életét élte, majd a 80-as évek után jelentősen fejlődni kezdett. Földműves-szövetkezet és vadásztársaság alakult, megépült a kultúrház, villamosítottak és postát nyitottak. Nem sokkal később ismét mélypont következett be, amikor a fejlődések ellenére 1969-ben a település elvesztette önállóságát, és csak tanácsi kirendeltség maradt, közigazgatásilag Szabadbatytyánhoz csatolták.

1990 volt az az év, amikor újra visszanyerhette önállóságát. Azóta azonban újra töretlen a fejlődés. Óvoda és iskola létesült, kisebb lakóparkok épültek, gyógyszertár és egészségház üzemel, valamint egyesületek és szervezetek alakultak. Rengeteg közösségi teret újítottak fel és tataroztak. Játszóteret és sportparkot alakítottak ki. Fellendült a közösségi élet. 

A község büszkeségeként említik a helyiek a tájházukat, amely számos rendezvénynek és közösségi eseménynek ad otthont; a három kőkeresztet, melyek legrégebbi, a Petőfi utca és a Kossuth utca találkozásánál található darabja már a 19. században is itt volt; a régi temetőt, melyben olyan sírhelyek is fellelhetők, amelyek az 1700-as és 1800- as években kerültek oda. Ez utóbbi ugyan már nem Úrhida területéhez tartozik. Továbbá szóba került még a sétarepülőtér és a római katolikus templom, utóbbit egyúttal Úrhidát a leginkább jellemző épített örökségnek is választották a lakosok. Az épület még 1914 és 1935 között épült, és a településközpontban található, akárcsak a legtöbb szolgáltatás és intézmény.

Az egyszerre pezsgő és nyugodt település

A legrégebb óta itt élő, a lokálpatrióta és a beköltöző. Ők azok a hölgyek, akik elmesélték, miért Úrhidát nevezik otthonuknak.

Kubik Antalné – a helyieknek csak Edit néni – 80 éve él a településen családjával. Kérdésemre, hogy mi az oka a nyolc évtizedes letáborozásának, a következőt válaszolta: – Nagyon szeretek itt élni. Az emberek kedvesek és dolgosak, mindenkivel jól kijövünk.

A fiatal édesanya, Varga Diána a kulturális életet és a csekély forgalmat említette Úrhida előnyei között. – Több dolog miatt is szeretek itt élni. Elsőként azt jegyezném meg, hogy nincs átmenő forgalom. A másik, hogy Úrhidának nagyon pezsgő kulturális élete van, szinte minden hónapban van egy rendezvény. Emellett rengeteg civil szervezet tevékenykedik a településünkön. Egészségmegőrző és egészségtámogató egyesületeink vannak. Az egyik ilyen a karate, amelyre a kisfiam rendszeresen jár – mesélte Diána, majd a karatéhoz visszakanyarodva hozzátette, hogy rendszeresen megmérettetik magukat az ország számos pontján a versenyzők, és mindig éremmel térnek haza.

Végül Ráczné Jakab Viktóriával beszélgettünk, aki négy évvel ezelőtt költözött a községbe férjével és gyermekeivel. Elmondta, nem gondolta volna, hogy ő valaha faluban fog élni, szavaival élve mindig „városi nőnek” képzelte magát. Férje unszolására azonban beadta a derekát, hogy ide költözzenek, amit azóta nem is bánt meg. A karanténos időszak megmutatta neki, menynyire szerencsés az, aki kertes házban élhet. A gyerekeik tudtak a szabad levegőn játszani, és állataik is lettek.