Gyémántos régi előfizetőink – Ötvenöt éve olvassa a Hírlapot a sárszentágotai házaspár

„Ha a’ markába szorított búza-szárakat kétszer ’s háromszor egy rakásra a’ földre fekteti, ebből lesz a’ marok; a’ kötélbe szedett és béköttetett markokból a’ kéve; az öszve hordott és rakásba rakott kévékből a’ kereszt. Ha négy, hat ’s több kereszt áll egy fojtában, ez a’ képe” – áll az 1827-ben kiadott Tudományos gyűjtemény IX. kötetében („A Cs. Kir. Felség’ kegyes Engedelmével. Pesten, Petrozai Trattner Mátyás betűjivel és költségével.”).

Sárszentágotán is pontosan így történt. Az aratóebédkor (a csülkös babgulyás Fövenyi József szakács uram munkáját dicsérte) ahhoz az asztalhoz invitáltak, ahol Feri bácsi és hites felesége, Bözsi néni is lakmározott. Hamar szóba hozták: ők bizony 1966 óra Hírlap-előfizetők. Még a kanál is megállt a kezemben. Megdiskuráltuk, hamarosan jövök hozzájuk egy hosszabb beszélgetésre – de a koronavírus-járvány közbeszólt.

No, végre most, a napokban eljutottam a házaspárhoz. Jól emlékszenek rám, fogadnak kedvesen, és beljebb tessékelnek a hosszú ebédlőasztalhoz. – Ha itt az egész család, éppen elférünk – jegyzik meg elöljáróban.

– Na, az úgy volt – kezd bele Feri bá’ –, hogy amikor ebbe a házunkba költöztünk, azon nyomban megrendeltük a Fejér Megyei Hírlapot. 1966-ot írtunk akkor. – Le nem mondanánk – még csak az kéne! – tromfol Bözsi néni.

– Behozza Feri bácsi az újságot, és a reggeli kávézás közben végig bogarássza – próbálom a ház urának szájába adni a mondatokat.

– Nem egészen – hunyorít a férfiú. – Megetetem a baromfit, kortyolok egy stampedli pálinkát, letelepszem, és hátrafelé, a sportoldalra lapozok. Majd az egészet tüzetesen átnézem, elolvasgatom. – Megnézem a halálozási rovatot – mondja Bözsi néni –, de a környékbeli és a távolabbi településekről szóló hírek is érdekelnek.

Még a napjára is emékeznek

Feri bácsi szülei Szabolcsból költöztek a Dunántúlra, Mezőszilason éltek. Dégi ismerőse révén vetődött el Ágotára, egy lakodalomba, és ott ismerte meg 1959. november 26-án leendő feleségét. Igen, még a pontos napját is tudja első találkozásuknak.

Váratlanul egy magyar nótát kezd el dalolni: „Ezt a kislányt még akkor megszerettem / mikor véle legelőször beszéltem / megtetszett a gyönyörű szép szaváért / homlokára göndörödött hajáért…”. – Így történt! – szögezi le romantikusan. – 1961-ben aztán megesküdtünk – asszonya gyakorlatiasabb.

A hatvanas évek elejétől azután szép sorban jöttek a gyerekek: Gyöngyi, Marika és Feri. Mindegyiküknél két-két unokájuk van, első dédunokájuk, Zalán 9 éves, és jövő januárra várják a második dédunokát.

Márta Ferenc és Márta Ferencné, született Borsos Erzsébet az idén májusban ülte gyémántlakodalmát. Még jócskán körülvettek bennünket a vírushelyzet miatti megkötések, így csak a család ünnepelte meg házasságkötésük 60 éves évfordulóját.

Nem így tíz éve! Aranylakodalmukon a katolikus és a református templomban is megerősítették egykori fogadalmukat. Kedves barátaik, a Csillagfürt Nyugdíjasklub tagjai is hivatalosak voltak a ceremóniára, de még a lagzira is.

A fehérvári nyugdíjas Ki mit tud? fellépésein Feri bácsi és Bözsi néni mindig szerepelt, de most már, 84 és 81 évesen nem vállalkoznának rá. Bár előkerül még olykor-olykor a ház ura részéről a szájmuzsika, a gombos harmonika, és a ház asszonya is előcitál egy-egy verset.

Nem volt könnyű életük – töprengenek el egy kicsit –, de mindig tisztességgel, becsülettel tették a dolgukat. Feri bácsi három évtizedet húzott le a vasútnál, s fűtőként nemcsak a Dunántúlt, de szinte az egész országot bejárta. Az elején szenet is lapátolt a gőzösökbe, de jobbára aztán a pakuracsapot nyitogatta. Bözsi néni háztartásbeliként a gyerekeket nevelte, de portájukon még dohányt is termesztett, majd az iskolában takarított.

Apu? – kérdezgette a fiuk. Már elment dolgozni – hangzott a válasz. Csak egyet játszunk! – kérlelte mindig a családfőt. És a sakkpartik nem maradhattak el. Amikor éppen Debrecenbe szólt a vezénylés, bizony borítékolniuk kellett jó néhány lépést.

Olvasgatnak, tévéznek, békésen telnek napjaik. Feri bácsi a teraszon míves szalmafonatait mutatja – már dédunokájuk is próbálkozik a mesterséggel, lesz kinek átadni a stafétát.

– Jöjjön máskor is! Tudunk még mesélni – köszönnek el a krónikástól. Hűséges tacskójuk, Bobi, búcsúzóul a kezemet is megnyalja…