Kitelepítési emlékművet avattak Isztiméren

A két világháború áldozatainak emlékműve mellé került az a kő, amelyet az isztiméri német nemzetiségi önkormányzat állíttatott, és amely a helybeli svábok kitelepítésére emlékeztet. A faluban a hétvégén tartják az Anna napi búcsút, s ekkor rendezik a falunapokat is. Erre az alkalomra hazatérnek az elszármazottak és a 70 esztendeje kitelepítettek, illetve mindezek családtagjai is. S bár az isztiméri svábokat 1948. február 8-án rakták föl a szekerekre, a most szombatnál nem lett volna alkalmasabb a mementó ünnepélyes fölavatására.

A magyarországi németek – a helyi Edelweis kórus által előadott – himnuszának elhangzása után Molnár Krisztián, a megyei közgyűlés elnöke lépett elsőként a mikrofonhoz.

Beszédében felidézte, hogy a magyarországi németek kitelepítésére az 1945-ben tartott potsdami konferencia szellemében következett be. 1945 végén megszületett a kormányrendelet, amelynek értelmében a svábok nem kívánatos lakosok lettek. Sajnálatos, hogy a magyarokat sikerült szembeállítani a németekkel. A kitelepítés máshol már 1946-ban megindult, Isztiméren azonban ekkor még csak közös háztartásokba terelték a svábokat. Erre a faluban majd csak két évvel később került sor. Az utókornak két dolga van – fogalmazott Molnár Krisztián. – Méltó emléket állítani a kitelepítetteknek, és gondoskodni arról, hogy többé nem fordulhasson elő hasonló.

A megyei közgyűlés elnöke elmondta azt is, hogy Etyeken egy régi ház felújításával létrehozták a kitelepített svábok emlékházát, és kérte az isztimérieket is, hogy segítsenek megtölteni azt. Szólt továbbá arról, hogy – a Terror Házával közösen – valamennyi elűzött, elüldözött honfitársunk emlékhelyét is elkészítik.

Gerlinger Tibor, az országos német nemzetiségi önkormányzat tagja, a pusztavámi grémium elnöke a brutális, minden jogalapot nélkülöző kitelepítés okai közt beszédében azt is megemlítette, hogy a sváboktól volt mit elvenni. Ugyan tömeges, mégis részleges volt a kitelepítés – tűnt ki beszédéből: összesen 185 ezer magyarországi németet telepítettek ki, akiket állampolgárságuktól és összes vagyonuktól megfosztottak. Isztimérről 66 családnak, 346 személynek, a községhez tartozó Guttamásiból pedig három családnak, kilenc főnek kellett Németországba távoznia.

Krausz Károly tíz éves volt, amikor a családjával együtt kiebrudalták a faluból. Még az élelmüket is lefoglalták: az útra tartogatott két kismalacot kihajtották az ólból és elkobozták – elevítette fel az ünnepségen a szívszorító emlékeket a nyolcvan esztendős férfi. Lezárt marhavagonba tették meg a nem rövid utat, amikor pedig megérkeztek Németországba, azzal fogadták őket, hogy „ megjöttek a magyar cigányok”.

Krausz Károly arról is szólt, hogy a helyükre a Felvidékről elűzött magyarokat telepítettek, akiknek szintén fájdalmas időket kellett megélniük. Végül azt kívánta, hogy a kitelepített németek emlékköve rájuk is emlékeztessen.

Nem csak a kitelepítettekre, de az itthon maradottakra is nehéz idők vártak. Erről már Fiedler Albertné, az isztiméri német nemzetiségi önkormányzat elnöke beszélt. Nem beszélhettek az anyanyelvükön, s nyomasztották őket az átélt megaláztatások. A kitelepítésről hosszú évekig tabu téma volt.

„Megbékélni lehet, felejteni nem” – ezen szavakkal zárta mondandóját az elnökasszony.