Lehet-e ma jónak maradni? – Tóth Ildikó közönségdíjat kapott

Tóth Ildikóval, a Vörösmarty Színház tagjával nehéz volt időpontot egyeztetni: javában próbál a fehérvári teátrumban, de közben forgatott is, egy most indult százrészes televíziós sorozatban vállalt kisebb szerepet.

– Az évad végi társulati ülésen úgy tűnt, meglepte a díj. Tényleg nem számított rá?

– Azt gondoltam, egy ilyen díjhoz több évadot kell a színháznál tölteni. Nekem pedig a tavalyi volt az első „teljes” évadom Fehérváron, mert a korábbit a magam szempontjából „csonkának” tekintettem, hiszen én akkor kerültem ide, amikor a műsorterv már javában készen volt. Így a színház akkor még nem tudott „bennem gondolkodni”. Ezért meglepetés volt ez a gyűrű-díj, amit azóta is hordok, mert nagyon szép.

– Azt is jelzi, gyorsan beilleszkedett.

– Több kollégához régi ismeretség fűz, hiszen a Radnóti Színházban kezdtem a pályát, majd az Új Színházban folytattam: Gáspár Sándorral, Derzsi Jánossal, Cserhalmi Györggyel, Varga Marival, Egyed Attilával már dolgoztam együtt, Hargitai Ivánnal egy társulatban voltam Székely Gábor színházában. De azokkal is jól működött a kommunikáció, akikkel csak itt kerültünk össze.

– A filmesek már a pályája elején felfedezték, de Mészáros Mártával először forgatott. Hogyan találta meg?

– Előbb meghívtak egy beszélgetésre, amelyen Márta elmesélte: eredetileg egy lengyel színésznőnek szánta Olga szerepét. A film lengyel-magyar-osztrák koprodukcióban készült, de idővel változtak a gazdasági erőviszonyok, végül a magyar gyártás adhatott erre a szerepre is színésznőt. Azt, hogy miként jutottak el hozzám, nem tudom megmondani, de a beszélgetés után néhány nappal telefonáltak, és közölték: én kaptam meg a szerepet.

– Vonzotta a feladat?

– Amikor elolvastam a forgatókönyvet, csodálatosnak tartottam a történetet, ugyanakkor mélynek, traumatikusnak éreztem mindazt, amiről mesél. Ráadásul a szálak egészen máig húzódnak. Ami a szerepemet illeti, úgy gondoltam, Olga inkább rezonőr, megfigyelő a sztoriban. Annak ellenére, hogy összetett dolog, amit átél. Úgy nő föl, hogy alapvető dolgot titkolnak előtte. Éppen ez az, ami miatt lelkileg billenékeny, sebezhetőbb. Pedig Olga látszólag magabiztos, összeszedett, céltudatos ügyvéd. A történet szerint ezúttal nem hagyja, hogy az anyja, Mária (akit Törőcsik Mari alakít – a szerk.) eltérítse a szándékától. Makacsul kérdez, bizonyosságot akar, megtudni, honnan jött, ki is ő valójában. Nekem inkább nonverbális eszközeim maradtak arra, hogy érzékeltessem, sokrétű Olga viszonya az anyjához: szereti, tiszteli, de egy csomó dolgot utál is – például a furcsa katonaportrékat, amiket rajzol.

– Hisz abban, hogy az elhallgatások megmérgezhetik a családok életét?

– Igen, mert aki a titkot hordozza, bármennyire is palástolja, nem képes elfedni. Különösen nem egy anya-gyerek viszonyban, hiszen az intenzív testi közelség ezt lehetetlenné teszi: ezen a mély kommunikációs szinten képtelenség hazudni. Egy-egy nép számára is lényegesek az eredetmondák, természetes, hogy minden embernek fontos az identitása, tudni akarja honnan ered és mi dolga a világban. A film kiindulópontja, hogy a második világháborúban, a szovjet hadsereg előrenyomulásakor minden tekintetben szabad volt a rablás: sok gyerek született erőszakból… Ma ezek a gyerekek 60-65 évesek lehetnek. Mártát az ő sorsuk izgatta. Voltak családok, ahol úgy döntöttek, felnevelik az erőszakban fogant gyerekeket, de voltak, akiket árvaházba adtak. Márta sok emberrel beszélgetett, és azt mesélte: akadtak, akik eleve úgy nőttek fel, hogy elmondták nekik a fogantatásuk körülményeit. Mások viszont csak „véletlenül” szereztek erről tudomást – mert mindig akad „jóakaró”. Ezek az emberek azt mondták, maguk is érezték, hogy valami nincs rendben körülöttük, és azzal, hogy a titokra fény derült, helyükre kerültek a dolgok.

– Milyen volt együtt dolgozni Törőcsik Marival?

– Én erről a forgatásról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: Márta és Mari is csodálatos emberek. Törőcsik Mari olyan tudás birtokában van, ami keveseknek adatik meg: ő nem „alakít” a filmvásznon vagy a színházban, hanem teremtő energiával van jelen.

– Az „Északi fényt” is a legfontosabb filmes munkái közé sorolja?

– Mondhatnám persze, hogy minden filmes munkám fontos. De azért tény, adódtak olyan feladatok, amelyek lehetővé tették, hogy a bennem felgyülemlett tapasztalatokat összegezzem. Ilyen volt a filmes munkák között a Jadviga párnája, a Felhő a Gangesz felett, a Rokonok, és most ez a film, az Északi fény – Aurora Borealis is.

– Az idei évadban az első premierjére készül. Tudott pihenni a nyáron?

– Általában nem vállalok nyáron munkát, hogy több időt töltsünk a Hargitán, mert a férjem erdélyi (Domokos László színművész – a szerk.) De kivételesen – a családi kupaktanács egyetértésével – dolgoztam is: Novák Eszter rendezte Szép Ernő Vőlegény című darabját a Belvárosi Színházban. Azért pihentem is, és a próbák, előadások miatt többször is megtettem a 16-17 órás vonatutat Budapest és Csíkszereda között.

– Brecht Jóembert keresünk című drámájában az egyik Isten szerepét próbálja. Tíz éve a Jászai Mari Színházban játszott ebben a darabban, Sen Te figuráját formálta meg – az előadást akkor Novák Eszter rendezte. Milyen érzés most újra találkozni ezzel a darabbal?

– Egy kis nosztalgiát érzek, mert nagyon szerettem Sen Te szerepét. Ez egy csodálatos darab, a filozófiája, a szellemisége közel áll hozzám. Azokban, akikben megvan a jóra való törekvés, gyakran felmerül: lehet-e jónak maradni? Hiszen fennáll az a veszély, hogy így a saját érdekeink sérülnek. Manapság, amikor az értékek egyre viszonylagosabbak, amikor alapvető normák megkérdőjeleződnek, különösen fontossá válik ez a brechti tézisdráma. A művészetnek az az egyik legfontosabb feladata, hogy felmutasson olyan emberi viszonyrendszereket, amelyekből kiderül, hogy a dolgoknak több vetülete is van.