Simon Endre nyugalmazott martonvásári háziorvos: életigenlésről, küzdelmekről, családról (videó)

- 1935-ben születtem Magyaregresen, ami egy kis falu Kaposvár szomszédságában. Ott is jártam iskolába, 10 évesen azonban Kaposvárra kerültem, „kosztos diákként”. A gimnáziumot is itt végeztem – mondja Endre, aki teával, kávéval, alkoholmentes pezsgővel kínálja vendégeit. Roskadozó könyvespolcok, rengeteg növény s a beáramló tavaszi fény köszönti a látogatót a nyugalmazott háziorvos otthonában. Kényelmes kanapéra huppan, kortyol egyet s elmeséli: a sport végigkísérte a fiatalságát, atletizált és futballozott. 13 éves korától igazolt futballista volt, s mindemellett kézilabdázott is. A sport az egyetem negyedik évfolyamáig elkísérte.

A kaposvári érettségi épp 70 éve volt: - Most lesz a 70 éves érettségi találkozóm júniusban. Hárman élünk mindössze, de azt nem tudom, hogy a barátaim el tudnak-e jönni a találkozóra.

Endre persze sosem volt rossz tanuló – a jeles érettségi után egy közeli iskolát, a Pécsi Orvostudományi Egyetemet nézte ki magának. Így tetszett meg neki az orvosi pálya lehetősége.

- Szerettem az embereket már akkor is, sok barátom, jó ismerősöm volt, s volt, aki mondta is: a jó természetem, modorom miatt jó orvos lennék.  Jelentkeztem is a felvételire. Mivel a származásom megfelelő volt – nem voltam értelmiségi -, egyből felvettek, sőt, azonnal csoportvezetőnek kértek fel. Ami ugyan jól hangzik, de ez azt jelentette, hogy mindig példát kellett mutatnom – azaz először vizsgáztam a többiek előtt. S annak jól kellett sikerülnie, ezért tanulni kellett rendesen.  

1953-ban indult tehát Simon Endre orvostanhallgatói pályája. Három évvel az 1956-os forradalom előtt a pécsi fiatalság kellős közepébe csöppent… Az anatómia, kémia, fizika vizsgák közepette azért tehát maradt idő a szórakozásra is. Összejövetelek, pincebulik, bálok voltak, jó társasággal. 1956-ig mégis „letompított” életet éltek, legalábbis Endre így élte meg. 1956-ban, a szabadságharc napjaiban azonban megváltozott minden:

- Szegeden megalakult a független diákszövetség, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, s mi mindjárt beléptünk. Megalakítottuk a diákparlamentet, melynek oszlopos tagja lettem. Az akkori tagokkal még mindig szoktunk találkozni Pécsett. A forradalom idején megalakult a forradalmi zászlóalj az orvosi egyetemen is, a jogászokkal együtt. Összesen három alakult, s mindegyik tele volt puskával, Pécsett ugyanis volt egylaktanya, ahonnan kaptuk a fegyvereket. Volt golyószórónk, puskánk, töltényünk, pisztolyaink, fel voltunk tehát szerelve. A budapesti eseményeket természetesen figyelemmel kísértük, s mindeközben teherautóval gyűjtöttük vidéken az egyetemisták, forradalmárok számára az ételt a baranyai falvakban.

Néhány nappal a forradalom után vidéki emberek, tanárok érkeztek az egyetemistákhoz, hogy segítsenek rendet tenni az éjszaka lövöldöző párttitkárok között. Szakaszvezetőként indult a csapatával Endre, hogy a környékbeli falvakat „rendbe tegyék”, s új közigazgatást alakítsanak. – Ez abból állt, hogy a régi tanács embereit leváltottuk, s újakat neveztünk ki. Ez egészen addig jól ment – három napon át -, amíg be nem jöttek a szovjetek.

– A hatos úton vonultak fel a szovjet tankok, s persze, hogy megijedtünk! Egy napig gondolkodtunk, hogy mit csináljunk… Bementünk egy kisebb városba, s leadtuk a fegyvereinket az ottani rendőrségen. Ez volt a szerencse, mert utána felültünk egy teherautóra, amely Pécsre vitt volna bennünket. Ám megállítottak a szovjet előörsök, s a tizennégy tagú szakaszomat bevitték a laktanya börtönébe. Másfél napig voltunk a szovjet hadsereg foglyai. Mindenki nagyon be volt ijedve, hiszen előtte még örömünnepet ültünk, hogy milyen jó lesz Magyarországon, ám egy nap alatt mindez rommá dőlt, sőt, fogjok lettünk egy szovjet börtönben.

A fiatal egyetemistákért azonban küldöttség érkezett, s kiszabadították őket. – Feltettek minket egy hatszemélyes dzsipre, ami persze nem bírt el ennyi embert és felborult – emlékezik vissza Endre, aki súlyosan megsérült a balesetben. Ahogy többen is. Ezzel lett vége Endre 56-os forradalmi szereplésének. A súlyos fejsérülés miatt egy hét emlékezetkiesés következett számára.

Közben Pécsen is megjelentek a szovjetek, s vadásztak a forradalmárokra. Keresték Endrét is, aki sérült volt, ezért úszta meg az elszámoltatást. És az egyetemet is be tudta fejezni. A gyakorlóévek és az 1959-es államvizsga után a pécsi bőrgyógyászati klinikára ment, ahol a másfél év alatt sok fontos tapasztalatot szerzett. Innen érkezett Martonvásárra, ahol a betegség miatt kieső orvost helyettesítette.

Így hívták őt a településre állandó munkára. Ide már vitte fiatal feleségét is.

Az életen át tartó házasság előzménye egy balatonfüredi sátortáborban kezdődött, ahol Endre, a fiatal orvostanhallgató megismerkedett egy káprázatos szépségű 16 éves lánnyal. A kapcsolatuk másfél évre azonban megszakadt, ám egyszer csak – micsoda véletlen! - a hölgy egy bőrprobléma miatt elment a bőrgyógyászati klinikára. Itt futottak ismét össze Endrével, aki akkor már tudta, hogy Martonvásárra megy háziorvosnak. Ám a fiatal orvos nem akart nélküle menni…

- Válaszút elé állítottam, majd úgy döntött, jön velem, a feleségemként. Romantikus kaposvári esküvő és kétnapos parasztlakodalom után vittem magammal a feleségemet – egy nagy, de üres lakásba. Egyedül az orvosi rendelő volt berendezve, ahol az elődöm mindent csinált. Így lettem én is fogorvos, nőgyógyász s egyéb, a háziorvosi tevékenységek mellett.

Melegvíz, fürdőszoba, bútor még nem volt a martonvásári lakásban, de legalább a rendelő szépen működött, a martoniak pedig hamar megszerették az új orvost. A fiatal házaspár berendezkedett, hamarosan jött az első gyerek is, így szép lassan komfortossá tették az otthonukat. – Annyira szerettem a martoniakat, hogy tanácstag is lettem. Bár engem csak az orvoslás érdekelt, így létrehoztam egy helyi Vöröskeresztet is. A 46 éves orvoslásom alatt én soha nem éreztem magam fáradtnak…

Rendszerváltás után 12 évig az önkormányzat képviselő-testületének tagja is volt, ám ezt az időszakot nagyobb stresszel élte meg, mint amennyit egész életében a gyógyító munka okozott számára.

- Soha nem tévesztettem össze az orvoslást a politikával, mégis úgy döntöttem, hogy a vitás testületi ülések helyett csak a gyógyítással foglalkozom.

S noha a stafétát már átadta, 87 – hamarosan 88 – évesen is helyettesít, ha szükséges. Két lánya, öt unokája és három dédunokája veszi körül a néhány éve megözvegyült Endrét, aki saját életével mutatja a példát a következő generációknak: kitartásával, problémamegoldó képességével, szorgalmával.

- Én eddig még csak gyógyítottam, engem még nem kellett gyógyítani! Az életfilozófiám az, hogy bizonyos fokú életigenlés kell az élethez. Ehhez persze kell egy bizonyos fokú bohémság is, amely azért az orvoslásban nem feltétlenül előnyös tulajdonság. Éppen ezért kellett mellém a két lábon járó feleségem, aki mindig helyrebillentett ilyen szempontból.