Mert az élet Erzsi néninek ma is szép (videó, galéria)

Vibráló tulipánok és nárciszok, pattanó gyümölcsfa rügyek közt fogad kertjében Berkes Györgyné. Átsétálunk a ma is általa gondozott, precíz rendben tartott, otthonos udvarán, hogy aztán hasonlóan csinos és remekbe szabott hímzésekkel, gobelinekkel, horgolásokkal díszített, családi fotókkal teli házába vezessen. Minden szobában más-más tájegységek hímzései jelennek meg a párnákon, keretekben, asztalterítőkön, mutatva gazdájuk sok évtizede tartó kreatív, gondos és szorgos keze munkáját. Erzsi elegáns masnis blúzban, kardigánban, igazán nem hagyományosan „nénis”, inkább „Erzsébetes”, mégis ő kéri, szólítsuk Erzsi néninek. Ma is látni szép, csillogó szemében, vonásaiban azt a csodálatos és elhivatott fiatal nőt, akinek egész családja köszönheti az erős alapokat, biztonságot, amelyre építkezhetnek – ma is. A ’mese’, az élettörténet pedig, ami az övé, a mai fiatalok számára már elképzelhetetlen. Hogy például a hit, ami igazodási pont és támasz volt számára, tiltott és titkolni való volt. Hogy a rendszer ellen lépni, vallást gyakorolni, vagy legalábbis ragaszkodni a családi hagyományokhoz, akkor, a háború után micsoda erőfeszítést igényelt. Erzsi néni, mind a 87 évével, summázza a megélt boldogságokat és tragédiákat egyaránt.

- Tősgyökeres adonyi vagyok, 1936-ban születtem. Ebből adódik, hogy az idén, nemsokára betöltöm a 87-ik életévemet. Nagyon közel van már a 90 – mosolyog. - Itt élek azóta is, római katolikus családba születtem, s ez a tény egész életemen végigvonul. Az egész családom vallásos volt ugyanis. Adonyban a kedves nővérek óvodájába jártam, s hát bizony már ott is sokat szerepeltem. Valahogy megtaláltam magam ott és az iskolában is. A háború előtti s utáni években zárdaiskola működött, édesanyám engem oda íratott be. Igen ám, de ’45-46-ban, amikor feloszlatták a rendeket, csak egyféle általános iskolába mehettem, az államiba. Így kerültem felső tagozatban a sima iskolába.

A sorsforduló akkor jött el, amikor dönteni kellett, merre menjen tovább. Fel is vettek a Teleki Blanka Gimnáziumba Székesfehérvárra, sőt, még kollégiumi elhelyezést is kapott.

- De addigra drága jó anyám megözvegyedett, merthogy édesapám 9 éves koromban meghalt tüdőrákban. Édesanyám nevelt tehát, soha nem ment újra férjhez, nekem szentelte az életét. Muszáj ezért kimondani, hogy talán nekem volt a világon a legjobb édesanyám! Nekem élte az életét! S amikor arról volt szó, hogy bentlakásos iskolába kerülök, anyám tördelte a kezeit, hogy mit csináljon, elengedjen-e, s mi lesz, ha megint kitör a háború?! Ő itt Adonyban, a leány pedig Székesfehérváron… - tárta szét karját jobbra is, balra is Erzsi néni. Sok édesanya érezhetett ilyen félelmet a nehéz, háborús idők után, ha útra kellett bocsátania gyermekét.  - Édesanyám kétségbeesett kapaszkodása, hogy nem akart elengedni, visszatartott engem. Nem mentem. Ez azt jelenti, hogy 14 évesen, ’50-51-ben nem tanultam tovább. Volt itt egy malom, oda mentem dolgozni, bemérő mázsálónak. Persze ez nem lehetett a végleges életcélom, ez csak idénymunka volt, aratás után. Az akkori postásunk, Jancsi bácsi beprotezsáld engem az állami biztosítóhoz.

Ekkor már udvarlója is volt Erzsikének.

- Velünk szemben lakott egy Ilon nevű, nálam pár évvel idősebb lány, aki a rendőrségen dolgozott. A későbbi férjem pedig szintén ott volt rendőrtiszt. Ez a lány mondta neki, hogy van itt egy aranyos kislány, próbálja meg – emlékezik fiatal leány életére Erzsi néni. S hát az udvarlást siker koronázta, Erzsikének 18 évesen megkérte kezét a rendőrtiszt. De jött a bökkenő: mint vallásos családból jövőnek, a templomi esküvő fontos volt Erzsike számára. De férjének is, aki szintén vallásos családból jött, Somogyból.

- ’53-ban esküdtünk meg, de magunk között, sutyorogva, beszéltünk a templomi esküvőről. Merthogy erről nyilvánosan nem lehetett még csak beszélni sem, kirúgták volna a rendőrségtől is, ha ez kiderül. Volt olyan, hogy kijöttek ellenőrizni minket karácsony este, s megfigyelték, hogy megyünk-e az éjféli misére. Ott állt a rendőrautó, amelynek az volt a feladata, hogy Berkes Györgyöt figyelje, mert tudták, hogy vallásos családból származó lánynak udvarol. Mindezek ellenére nekünk sikerült templomban megesküdnünk. Kaposvárra mentünk el, a férjem keresztanyja egy kisebb templomban elintézte az esketést, a polgári esküvő után pár évvel.

Eltelt három év, az 1956-os események a fiatal, 20 éves lányt áldott állapotban érték. Ami már önmagában is igen megterhelő, de magzattal a szíve alatt még inkább.

- Halva született a kislányunk, mert áldatlan állapotok voltak akkor. 7-8 hónapos terhesen cipőben feküdtünk le este, mert nem lehetett tudni, mikor lőnek be az ablakunkon, törik ránk az ajtót. Annak ellenére, hogy az adonyiak szerették a férjem, minket nem háborgatott senki. Mégis mindenre fel kellett készülni. Rá három évre terveztük ismét a családalapítást. Ekkor született, 1959-ben az egyetlen drága fiam. Nagyon boldog volt mindenki, édesanyám is, hiszen neki is csak én voltam az egyetlen gyermeke.

A kisfiú megkeresztelése is nehéz feladat elé állította szülőket, merthogy a vallás még ekkor is bűnnek számított a rendszer szolgái szemében. Már pár hónapos volt a baba, amikor a védőnőhöz igyekezve szállta meg a gondolat a fiatal édesanyát: - Itt az alkalom, most kell megkereszteltetni a fiamat! Így aztán tényleg senki nem tud róla, még édesanyám és a férjem sem!

Beállítottak a plébániára, ahol a papot éppen a malteros vödrök közt találta, javítás közben. – Otthagyta a malteros vödör, belebújt egy fehér karingbe, s megkeresztelte a fiamat. Hát ilyen keresztelő volt nálunk. Nem tudódott ki, így férjemnek nem esett bántódása.

A kép bal alsó ikonjára kattintva további fotók érhetők el!

A kis család gyűjtögetett, kölcsönt vett fel és felépítették a házukat. Édesanyját és a nagymamát is vitték magukkal, s közben Erzsike tanulni szeretett volna tovább, hiszen érettségije sem volt.

- Beiratkoztam esti tagozatra, mert jó férjem, jó édesanyám volt, és lehetőségem adódott rá. Nyugodt lehettem, amíg iskolában voltam, mert tudtam, hogy a gyereket jól rendezik. Ott is jó eredménnyel végeztem, leérettségiztem.

Közben nem csak gyereket nevelt, háztartást vezetett, de a biztosítónál is dolgozott tovább. Az érettségi után Székesfehérvárra ment mérlegképes könyvelői tanfolyamra. Így jutott egyre előrébb a munkahelyén is, ahol megbecsülték, értékelték, s pénzügyi vezetővé vált. Fiatalon, harmincéves korában miniszteri kitüntetést kapott munkájáért.

Közben a fiú felcseperedett, s belőle is rendőr lett, alezredesi rangig vitte. Sajnos azonban Erzsike élete legnagyobb tragédiájaként meg kellett élnie, hogy a fia 52 éves korában elhunyt. Két gyermeket hagyott maga után. Hogy ne a fájdalomra gondoljon, unokáiról mesél:

- Bocsássanak meg, hogy megint a vallásról beszélek, de hát végigkísérte az életemet! A kislány unokám sem lett ugyanis megkeresztelve születésekor. Ám elérkezett a rendszerváltás, s már nem kellett félni attól, hogy a keresztelés miatt bajba kerülnek. Így a második unokám születésekor ünnepi keresztelőt tartottunk, s ekkor mondtam, tudjátok mit, akkor kereszteltessük meg a kislányt is! Így hát együtt lett a két unokám megkeresztelve!

- Nagyon becsületes, jó gyereket neveltünk, s ezek után az unokáim is ilyen szellemben nevelkedtek – mondja, és elérzékenyül, mert ismét eszébe jut fia. – Amikor megtudtuk hogy beteg, s hogy milyen baja van, tudtam, tudtuk, hogy a tüdőrákot nem tudják gyógyítani – meséli szívszorító történetét Erzsi néni, akinek a férje ezt a hírt nem tudta feldolgozni. – A férjemnek egészen addig nem volt semmi baja. Egy este megvacsoráztunk, s az volt a szokása, hogy élére téve ráteszi a szék karfájára a ruháját. Ment a fürdőbe, s hallok egy puffanást. Összeesett, egy pillanat alatt meghalt – emlékezik vissza a rettenetes estére. – Volt az életemben jó is, meg rossz is. De ez olyan volt, amin nem tudtam felülkerekedni. Depressziós lettem utána, de annyira, hogy a hintaágyban töltöttem a nyaramat. De a Jóisten ezen is átsegített.

Ma unokáiban leli nagy örömét a tüneményes nagymama. Mesél róluk, sokat, kedvesen, életükben ugyanis szervesen részt vesz. Már dédunokája is van, s közben szurkol az unokáknak, hogy jó legyen az életük, boldogok legyenek. – Tudom, a nagymamák, anyukák elfogultak, de az a tény és valóság, hogy nagy örömöm van bennük. Ahogy a virágaimban is, a közösségben, amibe járok, az ünnepekben, a misében, a családban! S ezért még ma is szépnek találom az életet! Ennyi idős korban is – higgyék el -, van szépsége, csak meg kell találni!