Tevékeny élet és egy majdnem szülői ház (videó)

1932-ben született Vágner Tiborné, Kati néni. 91 éves múlt tehát idén februárban, a balinkai ház pedig, ahol él, gyermekkora óta otthona. Itt fogad bennünket és miközben a libbenő lila függönyön átszűrődik a napfény, számoljuk a megélt évtizedeket. Ez az ablak, ha mesélni tudna…, gondolom közben. De Kati néni is mesél:

- Édesanyám és testvére, illetve édesapám és az ő testvére –szintén házastársak voltak, ahogy az édesanyám és az édesapám. Nekik nem lett családjuk, nekem viszont nővérem is volt és sokat voltunk nagynénémékkel 4-5 éves koromtól. Dédelgettek, szeretgettek minket, s bizony nem is nagynénémnek, nagybátyámnak, hanem anyunak, apunak hívtuk őket. Ez az ő házuk volt – mutat körbe -, pár éves koromban jöttem át hozzájuk lakni. Itt mentem férjhez, itt szültem a gyerekeimet is.

A kis Katika szülei az utca másik oldalán éltek, földeken dolgoztak mindketten. Kemény, nehéz munka volt, melynek még a lehetőségét is elvette azonban a háború. TSZ-ben folytatta a munkát édesapja, ahová minden javat be kellett adni „a közösbe”.

- Nem baj, hogy ezt mondom? – ahogy pontban ekkor a falióra hangja a beszélgetést, úgy töri meg az emlékezést Kati néni óvatos kérdése. Aggodalom, óvatos félelem van a hangjában. De folytatja: - Talán 8 vagy 10 éves voltam, amikor átkerültem a nagynénémékhez, ahol épp úgy szerettek, ahogy otthon. Úgy neveltek, mintha saját gyermekük lettem volna. Nagyon jók voltak hozzám.

A világháború emléke akadozó, pedig, mint mondja, „sok mindenre lehet emlékezni”: - Sokan elmenekültek, de mink nem, mink Kisgyónba, a bányába mentünk le. Minket - a gyerekleányokat - féltettek ugyanis nagyon. Kimondjam? De hát ezt mindenki tudja, nem? Ki lehet mondani: az oroszoktól féltették a lányokat. Én nem voltam még olyan nagylány, de mink is lementünk. Mikor megmondták az oroszoknak, hogy lent vannak a bányában a lányok, azt mondták, hogy ha nem jövünk ki, akkor felrobbantják a bányát. Nem tudom, igaz volt-e, de ezt mondták nekünk. Így jöttünk hát ki, mindenki fekete szénporral volt bekenve. A katonák nevettek rajtunk, hiszen látták, hogy a por mögött ki fiatal, ki öreg… Amikor hazajöttünk, jött a kitelepítés. Hát az nagyon szomorú volt…

Kati néni így emlékezik vissza arra az időszakra: - Balinka olyan szép falu volt, olyan jó emberek éltek itt… Mint a testvérek, olyanok voltak az itt lakók.

Összeírták, kik a németek, emlékezik. - Voltak, akik német nemzetiségűeknek vallották magukat. Tizenhét ilyen család volt, ki is telepítették őket – mondja, s hozzáteszi: nem volt olyan család Balinkán, aki ne sajnálta volna a kitelepítetteket. Majd terelődik a szó, fiatal lány korára:

- Polgári iskolában tanultam, de magánúton. Iskola után pedig a földeken dolgoztam. Majd megismerkedtem a férjemmel – fonja tovább az emlékezés fonalát. Mint kiderül, férje nagybátonyi volt, s egy fúróvállalattól jött a kisgyóni bányába dolgozni. – A sógornőm férje fúrómester volt, s itt laktak ebben a házban ők is. Mellettünk azonban még sokan laktak itt, elvették ugyanis a ház nagy részét: többek között a tanácselnök és egy fegyőr, aki a kitelepítettekre vigyázott – sorolja. Így költözött a házba a fiatal, de nála hét évvel idősebb fúrómester is. – Így ismerkedtünk meg, s megszerettük egymást. Majd jöttek a gyerekek: először a leányom, utána a fiam. Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, kimentem a földekre dolgozni, s addig a nagynénémék – akit ugye anyunak hívtunk a nővéremmel együtt – vigyáztak rájuk. Férjem bejárta a fél világot, sokat dolgozott ő is. Nyugdíj után volt itthon sokat. Fiatal korában fogságban is volt, sokat szenvedett…

S közben - milyen érdekes az élet, mintha másolná önmagát -, nővére sosem ment férjhez, így Kati néni gyerekeit szerette sajátjaként. - Édesanyám és édesapám halála után a lányom átment hozzá lakni, hogy le legyen a nővérem egyedül.

Majd múltak az évek, jöttek az unokák, a dédunokák, mondja. A család, a környékbeli településekről rendszeresen jön hozzá látogatni. Családi ünnepek, hétvégi látogatások színesítik tehát Kati néni mindennapjait. A kert pedig, ami körülveszi, igazi gondozott zöldövezet. De Kati néni másképp látja: szerinte nagyon gazos. – Nem tudok hajolni – teszi hozzá, s valahogy erről jut eszébe: - Én már olyan sok mindenen mentem keresztül… Rossz volt a szemem, volt csigolyatörésem, combnyaktörésem, válltörésem… Este a heverőről valahogy leestem. Márta szólt a polgármesternek, hogy valami baj lehet Kati nénivel – s közben mutat a rá vigyázó, őt őrző Mártára, aki a beszélgetést is csendben hallgatta mellettünk, de azért megjegyezte: Kati néni egy napig feküdt összetörve a földön – így találtak rá a házban. Majd kiderül az is, hogy jutott eszébe a kerti munkáról a sok ezt megelőző rossz élmény: - Így hát amikor időjárás változás jön, én azt már megérzem a csontjaimban és fáj mindenem.

A templomba még eljár, a temetőbe már úgy viszik, ahol sok szerettét látogatja. Közben pedig tesz-vesz a ház körül, gondozza a virágait, rendezi a kertet. Ilyen munkás élet után furcsa lehet a nyugalom. Mondja is: – Nem lehet egész nap tétlenül ülni… - s talán ez az, ami még ma is jó erőben tartja Kati nénit.