Koszorúzás az emlékműnél, bajtársi találkozó a repülőtéren

A rendezvénnyel tisztelegtek immár 21. alkalommal  a második világháború után újjászervezett ejtőernyős alakulat katonái előtt, akiknek neve 1951 és  1954 között Székesfehérváron vált közismertté. Az egység  meghatározója volt a magyar katonai és sportejtőernyőzés fejlődésének és megalapozója ma elért eredményeinek. Az ott egykor szolgálatot teljesítők kezdeményezésére 1981-ben és 1986-ban volt egy-egy találkozó, de aztán ezek elmaradtak.  Végül mégis sikerült hagyományt teremteni, amikor 1994-ben az Ikarus gyárnál felavatták a Repülős és Ejtőernyős Emlékművet (Székely János Jenő alkotását).  Minden évben a   koszorúk mellett találkoznak a veteránok, s leróják tiszteletüket a város és a Magyar Honvédség képviselő is. Visszatérő vendég Székesfehérváron az Osztrák Bajtársi Szövetség és az Osztrák Veterán Ejtőernyős Szövetség. Ráadásul az idős ejtőernyősök nem csak beszélnek a múltról, még mindig  kilépnek a levegőbe: a közelmúltban a legfiatalabb ugró 58, a legidősebb 81 (!) éves volt, s tizenhárom veterán ugró átlag életkorát a 62 évben tudták megállapítani.  

Pénteken előbb Richnovszky Sándor, a megyei veterán egyesület elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Juhász József nyugalmazott ejtőernyős ezredes idézte fel a 62. Önálló Ejtőernyős Zászlóalj múltját, tetteit, tevékenységét.   Az alakulat Kaposváron bontott zászlót, majd onnan települt át Fehérvárra, a táci repülőtérre, ahol a katonák együtt szolgáltak az ott állomásozó csatarepülőkkel. Bár nem harcolhattak (mint példaképeik,  a pápai ejtőernyősök), azért sok nagyszerű tettet végrehajtottak. Például erőszakos felderítést végeztek páncélos támogatással, máskor 22 helikopterből ugrottak deszantot egy gyakorlaton. És bizony voltak áldozatok is. Rájuk emlékeztet a légcsavar, amit kőbe dermesztett az utókor tisztelete.