Fehérek közt egy európai - búcsú Fitz Jenőtől

"Odanézz, ott megy Fitz Jenő!" Húsz éve gyakran hangzott el a társaságban ez a mondat. Egy  Fő utcai vendéglátóhelyen  jöttünk össze időnként beszélgetni, és az ablaknál ülve nem lehetett őt nem észrevenni.  Igazi jelenség volt, aktatáskával, kalapban, a kabátból is  kivillanó csokornyakendőben: fehérek közt egy európai.  Ha megpillantottuk, mi - huszas éveik végén járó  nők - előredőlve, tisztelettel vegyes rajongással figyeltük a jelenést az ablakból.  Sőt olykor megjegyeztük: kár, hogy a mi korosztályunkban nincsenek hozzá fogható, talpig úriemberek. A  fogalom nekünk nem csak eleganciát, udvariasságot,  hanem egyenes derekat is jelentett.

Aztán az is kiderült számunkra: az a fajta tartás, ami rá jellemző, az ő korosztályában is ritka. Gyűjtöttük a róla szóló történeteket. Volt belőlük bőven, mert azok az évek, amelyeket Fitz Jenő a múzeum  élén töltött, furcsák,  nehezek voltak  főleg azoknak, akiknek nem hajlott a gerincük... Sokat sztoriztak   bölcsességéről, emberségéről a muzeológusok is. No és élmény volt vele találkozni,  kérdezgetni egy korszakról, amit csak hírből ismertem. Készségesen válaszolgatott, elbeszélését fanyar iróniával fűszerezte, de a jövő is  izgatta: 85 évesen is  tele volt tervekkel.  

Fitz Jenő írónak készült, Herczeg Ferenc tanácsára kezdett naplót vezetni. A napló vele volt, amikor hadifogságba került. Azt hitte, nem éli túl a borzalmakat,  de hazajött. És   megírta máig kiadatlan Atlantisz című regényét... 1949-ben lett a fehérvári múzeum igazgatója: ez tudatos választás eredménye volt. Előtte  tanársegédként dolgozott az egyetemen, és már akkor megindult a hajsza, hogy mindenkit rábírjanak, lépjen be a pártba. Úgy gondolta, ha egy vidéki múzeumba kerül, nincs annyira szem előtt, és nyugodtan foglalkozhat Pannónia kutatásával... De azért  egy vidéki múzeum élén is akadtak abból konfliktusai, hogy nem volt párttag.  Ráadásul sosem rejtette véka alá a véleményét, ami nem mindig egyezett a tanácsi irányítás  szándékával. Megesett, fegyelmit akartak indítani ellene, s az is, hogy a le akarták váltani. Aczél Györgyöt    is meg kellett győznie, ha be akarta tiltani a múzeum  egy-egy tárlatát...

De Fitz Jenő mindig következetesen  (sőt konokul) kiállt meggyőződése mellett,  tartotta a hátát, ha a múzeumi munkát támadás érte. A  múzeológusok nem győztek csodálkozni azon,  hogy egyetlen ostoba, felsőbb utasítás  se hozza ki a sodrából, nem ordít, nem csap az asztalra, nem áll bosszút...  Ha a felesége, Petres Éva régész - akivel  1948 óta éltek szoros szimbiózisban - időnként felvetette neki, hogy egyik-másik főelvtársnak talán  nem kellett volna keményen ellentmondani, Fitz Jenő így válaszolt: "Asszonyom, hülyeségekkel nem foglalkozom!" És tényleg. Ő csak a tudománnyal foglalkozott, igen eredményesen. A többit  - a packázást, a gáncsoskodást - igyekezett  humorral fogadni. Emlékszem, 85 évesen azt mondta: nem szabad mindent olyan komolyan venni. A hadifogságban tényleg  veszélyben forgott az élete, ami utána jött,  ahhoz képest semmiség volt...

 Amit viszont nagyon komolyan vett: a régészet, a kutatás. Az epigráfia, a numizmatika, a pénzforgalom volt a szakterülete, publikációi híressé tették a nevét a nemzetközi és a hazai tudományos életben, számtalan díjjal ismerték el. A széles közvélemény viszont főleg  Gorsium, a császár-kultusz központjának feltárójaként,  kutatójaként tartotta számon.
Fitz Jenő régész irigylésre méltóan gazdag életet élt. Mi, itt maradók az ő példájából hitet, erőt meríthetünk. Hiszen nehéz helyzetek ma is adódhatnak. Olykor felmerül bennünk: szabad-e olyan  kompromisszumot kötnünk, amellyel feladjuk elveinket? S ha  behunyjuk a szemünket, és felidézzük az ő csokornyakkendős, legendás alakját, talán könnyebb lesz választ találni...