Benkő László az ünnepekről, az Omegáról, az oratóriumról, a jelen és a múlt időről

Benkő László, a csapat billentyűse nem csupán zenészként kiváló, de a világra is nyitott ember, akinek van véleménye a mindennapokról. És az ünnepnapokról. Az együttes most előrukkolt az Omega oratóriummal, itthon a négy adventi ünnep alkalmával mutatják azt be négy helyszínen, a második állomás most vasárnap Székesfehérváron, a Prohászka templomban lesz. Benkő Lászlóval az ünnepekről – is – beszélgettünk. Azzal kezdtük: mi az, ami a szeretet ünnepe hallatán először az eszébe jut?

– Az a szépséges időszak, amikor az ünnep összehozza az embereket, és reméljük, az oratóriumunk is hozzájárul ehhez. A zene, a közös múlt olyan lelki békét és összekapcsolódást eredményez, ami méltó az ünnephez. Bár nem ebből a gondolatból indult ki az oratórium, mégis úgy érzem, elérhetjük amit titkon reméltünk, és ha az elképzelésünk úgy valósul meg, ahogy szeretnénk, akkor a szeretet érzése mindenkiben letisztultan ragyoghat majd.

– Mondtad a béke szót, ami a 60-as, 70-es években egészen mást jelentett. Akkor az ifjúság lázadt, de egy volt a jelszó: tartós béke. Számodra mit jelentett akkor és mit jelent ma a béke fogalma?

– Akkor egy zárt világban éltünk, és csak bizonyos részeit láttuk annak, hogy valójában mi, micsoda. Adott volt a béketábor, ezek voltunk mi, meg ott volt a másik világ. Ma már tudom, hogy jöhettem én ahhoz, hogy nagyképűen kijelentsem, én vagyok a béketábor – de te, mondd, ki és mi vagy...? A műfajt tekintve szerencsénk volt, mert beleszülettünk abba a generációba, amelynek lehetősége volt, hogy elénekelje a tágabb világlátást, értelmezést, és dalolhattunk erről. Ám amiről burkoltan, vagy nyíltan énekeltünk, azt nem lehetett az utcán elmondani, mert azért lecsuktak volna. Ma ez már nincs így, mert bárhol nyugodtan beszélhetünk bármiről. De amikor látjuk a frusztrált, szétesett világot, akkor sokszor azt érzem, de jó lenne újra a békéről beszélni...

Benkő László úgy érzi, az Omegával sok mindent elértek, de mégsem boldog maradéktalanul, mert más sohasem tudhatja meg, mivé lehettek volna, ha... Fotó: Koppán Viktor

– A hippi kor meghatározó dala volt a Vadnak születve. De vajon valaki tényleg vadnak, netán szelídnek születik, vagy inkább vaddá, esetleg szelíddé teszik a körülmények?

– Ezt nehéz megmondani! Azt tudom, a mi generációnk miként vélekedik, mit gondol erről, mit tett, vagy nem tett ennek érdekében. De persze az más kérdés, kinek, mire van lehetősége? Kíváncsi vagyok, a következő generáció miként vélekedik a békéről, mit gondol arról, hogyan lehet azt megteremteni? Az oratórium erre a gondoltra is rá-irányítja a figyelmet, üzenetében, hangulatában a békét sugallja mindazoknak akik ott lesznek velünk a templomokban, vagy ha nem, meghallgatják a lemezt, és jelképesen megfogják egymás kezét.

– Eltelt 30, 40 év, már tudjátok: klasszikus dalokat írtatok. Valójában az Omega milyen volt, mint zenész emberek gyülekezete?

– Azt nem mondhatjuk, hogy oly korban éltünk, amikor gondtalan társulat lehettünk. Olyan sok inger ért, olyan sok mindent kellett kivédenünk az érvényesülés érdekében, amit nehéz volt feldolgozni. Nem sémák szerint intézkedett a hatalom akkor, bizonyos szituációkat követően bizonyos emberek döntöttek valahol valahogy, és ahhoz kellett alkalmazkodni, tetszett vagy sem. Nyertünk is, vesztettünk is. Sokszor van olyan érzésem, hogy jaj, ezt sem, meg azt sem tudtam megvalósítani. Többen mondják: foglalkozzak a sikerekkel, mert akkor boldogabb lehetek. De nem tudok maradéktalanul boldog lenni, mert voltak helyzetek, amikor alul maradtunk, nem úgy alakult az életünk, ahogy reméltük. Tisztában vagyok vele, kellenek a kihívások, a sikerek, a buktatók, mert az ember ezektől lesz több. Nem lehet mindent elérni, senki nem lehet tökéletes, de az eredmény értékeli az embert, és emiatt nem kell szégyenkeznünk!

– Ha ma lennétek tizenéves fiúk reményteljes gyülekezete, meddig jutnátok a jelen lehetőségeinek a világában?

– Ez nehéz kérdés! Függ attól, milyen helyzetben, milyen emberekkel és hol találkozol? Egyszerűbben: jókor vagy jó helyen, vagy sem? Mi hajdan jókor voltunk jó helyen, de előfordult, hogy külföldön jártunkban közölték: ha két nap múlva nem vagytok a Vörösmarty téren, közzétesszük: megtagadtátok a hazatérést. Nem érdekelt senkit, ha csak egy hét múlva jövünk haza, akkor világsikerré lesz az egyik dalunk... Ezzel elvették tőlünk a lehetőséget, így soha nem tudjuk meg, mi lett volna ha...

– Nemsokára a gyertya fénye melegít, a csillagszóró fénye világít. Mit jelent neked valójában az ünnep?

– A napokat, amelyeket nagyon várok. A nyár boldogsága, a hívogató vízpart az örök lebegést jelenti, az ősz is szép, de ami utána jön, azt nem szeretem. Mégis megváltozom belülről, amikor kigyúlnak a karácsony fényei, mert ennek hangulata leírhatatlan. Mindegy hol vagyok, a karácsony kiemel a hétköznapokból, és azt az érzést adja, hogy akkor és ott megkoronázták a lelkemet.

Az Omega örök szerelem

Agárdy Csaba

Talán tízéves lehettem, amikor a nálam öt évvel idősebb szomszédfiú megmutatta nekem a számomra első Omega lemezt, a Nem tudom a neved. Akkor és ott eldőlt, hogy az Omega és én elválaszthatatlanok leszünk. Az első lemezzel való találkozásom után gyorsan pótoltam a lemaradásomat, és megszereztem a Nem tudom a nevedet megelőző öt albumot is. Tudom, nem a legjobb hazai hangszeresek játszanak a zenekarban, azzal is tisztában vagyok, Kóbor János nem tartozik a legjobb hangú énekesek közé. De mégis: az Omega sokkal többet tudott adni a magyar rockzenének, mint bármelyik más zenekar. Ők nyitott szemekkel jártak Nyugaton, és koncertjeikkel, zenéjükkel mindig hazahoztak egy kis Nyugatot. Mindig hazajöttek, pedig maradhattak volna külföldön, és ők tényleg közel voltak az igazi nagy áttöréshez. Sokan hivatkoznak manapság arra, hogy milyen sikereket arattak külföldön, és ha nem a vasfüggöny mögé születnek, senki sem állíthatta volna meg őket. De ez nem igaz. A hatalmas külföldi sikereket az NDK, a Szovjetunió jó esetben Lengyelország jelentette számukra. Az Omega azonban úgy is sikeres volt, hogy a nagy angliai áttörés számukra is elmaradt. De Nyugat-Európában így is csak az Időrabló (Time Robber) egymillió példányban kelt el, s összesen hárommillió lemezt adtak el Nyugaton. Ennek ellenére megmaradtak „jó fejeknek". Erre csak egy példa: amikor egy borozgatás közben Kóbor Jánost megkértem arra, egy lapra idézzen pár mondatot a feleségem kedvenc Omega-dalából, és írjon hozzá pár szót, csak ennyit mondott: „Szívesen, de hívjuk fel, mert szerintem ő jobban emlékszik a szövegére, mint én."