Vendég a Muravidékről

Ekkor választottuk meg a társaság egyik alelnökének, aki a határainkon túli magyarokat képviseli ebben a testületben. Rendszeres résztvevője a Vörösmarty Társaság szervezte találkozóknak is, amelyeken a Magyarországtól elszakított területekről érkeznek alkotók.

(Az idei találkozó október 6–8. között zajlik majd a Kossuth utcában.) És itt lesz a novemberi Ady Endre emlékülésen is.

Az alábbiakban legutóbbi verseskötetéről lesz szó.

A 2011-es Valami c. verseskötet után öt évvel, 2016-ban a Pannon Tükör Könyvek sorozatában, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet és a zalaegerszegi Pannon Írók Társasága közös kiadásában, Halász Albert szerkesztésében megjelent a Szóval vágok rendet c. könyve is. Ez a ritkán jelentkező költő minőségi kötete. (Közben, ugyancsak 2011-ben Muraszombaton kiadták Bence Lajos Vzklit iz kamma c., vegyes műfajú, verset, prózát és esszét tartalmazó könyvét – szlovén nyelven.)

A Szóval vágok rendet a sorrendben hetedik önálló verseskötete. A viszonylagos szűkszavúsággal összefüggésben eszembe jut Pilinszky János híres mondata arról, hogy nem az a fontos, hogy hányat csap a madár a szárnyával, hanem az, hogy íveljen… És nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy Bence Lajos költészete ível, a szó legjobb értelmében! A tudománnyal, a kisebbségben élő magyarok sorskérdéseivel, az újságírással, és nem utolsó sorban a szőlőműveléssel és a borászattal foglalkozó értelmiségi ember és írástudó újabb szép teljesítménye. Az élet teljességére törekvő alkotóé, aki – miként jeles tanulmánykötetének címe is árulkodik – „Írott szóval a megmaradásért” küzd attól a pillanattól kezdve, hogy elindult az írói-költői-irodalomtörténészi pályán évtizedekkel ezelőtt. Egy olyan társadalmi közegben, ahol egyre fogy és egyre kisebb a kisebbség, ugyanakkor az életnek, a hétköznapoknak megvan az a többlete, ami már a jugoszláv korszakban is észlelhető volt. (Ha jól tudom, Szlovénia akkor is a magasabb életszínvonalú részek közé tartozott.) A kötet egyébként a költő hatvanadik születésnapjára jelent meg, tehát többféle értelemben is életrajzi és szellemi határkőnek mondható. Egy interjúban az ünnepelt ezt mondta többek között: „…Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed: nincs rád szüksége a világnak – dorgálta Petőfi nagyon keményen a XIX. század költőit. Én is ezt vallom, és ezért a születésnapi, önmegszólító versemben meg is idézem őt. Hiszem, hogy bőven van még teendőm, igyekszem is ellátni feladataimat.” (Gyuricza Ferenc: Hatvanadik születésnapjára jelent meg dr. Bence Lajos muravidéki magyar költő legújabb verseskötete. Zalai Hírlap, 2016. 06. 17.) Jellemző, és rá is vonatkoztatható, amit a kilencvenes évek végén eltávozott másik jeles muravidéki költőről ír: „…hálásak lehetünk Szúnyogh Sándornak, aki irányadó és példamutató, az új kísérletezésekre mindig nyitott személyiség volt. Akik ismertük, ilyennek ismertük…” (Bence Lajos: 20 éve távozott el közülünk Szúnyogh Sándor költő és szerkesztő, kultúránk mindenese. Pannon Tükör, 2018/3. 74.) Ma már tudjuk, hogy Bence Lajos méltó kortársa és utóda az itt méltatott irodalmi személyiségnek. Többek között a már jelzett, szerteágazó tevékenysége és tehetsége okán. Bence Lajos költészetétől nem idegen az ünnepélyes és a pátoszt is megjelenítő hang, azonban azt is láthatjuk, hogy hasonlóképpen kedves számára a nyelvi játék, a groteszk és az irónia is. Terjedelmesebb megszólalásai mellett a tömörségre törekvés, a végső egyszerűsítés igénye.

Bence Lajos akkor van igazán otthon szellemi világában, amikor egy-egy terjedelmesebb gondolatfolyammal mondhat fontosat. Például amikor a „valóságvesztés” izgatja. Ebből a szempontból is igen fontos vers A jövő pusztítóinak. A szent dolgokat elveszejtő emberről (emberiségről?), a valóság- és értékvesztés okozóiról, s a végén a keserű kérdéssel: „…kérdem én, lesz-e ki / felmászik, felkúszik / úttalan utakon a Hegyre, / s talál-e Olajágat?” Egyértelmű az utalás a béke ősi jelképére, hiszen Noé bárkájába is olajágat hozott a galamb, az ókori görögöknél is fölbukkan a békesség eme szimbóluma, és Jézus is az Olajfák hegyén töltötte utolsó földi éjszakáját. Az egyéni sors kételyeire épp úgy gondolhatunk e mű kapcsán, mint a kisebbségire vagy az egyetemes emberire. Sőt, akár a kozmikus távlatok elveszejtésére is.

Így összetett ez a líra, főleg azért, mert mindezeket a rétegeket célba veszi, a mélységeket és a magasságokat egyaránt megszólítja. A FÁJREND-katasztrófa (apokaliptikus látomás orwelli időkből) mindezt még erőteljesebben teszi. Némi fanyar játékkal már a címben is, aztán tovább a természetpusztítás jeleivel, míg nem a József Attila-i „hol a szabadság a rend” fölemlegetésével. Persze a középpontban folyton a magyarság sorskérdéseivel, hiszen a Jövendőmondó újévre vagy a Himnusztöredék a XXI. századra soraiban Kölcsey-féle nemzeti imádságunkra felel, a maga korának élményeit tovább mondva 1823 óta…

És érinti a költői cselekvés lényegét, netán annak hiábavalóságát is, itt meg Vörösmarty kései utódaként. Afféle „vidéki költő” arcmásában. Óvatosan int a minőség őrzésére, a „szemét” méltó helyre távolítására. A Reciklált téma és vers (A „szemét” téma újbóli körüljárása) befejezésében így figyelmeztet:

„…S légy fogékony minden változásra, / s arra is, mi úszik az árral / és szembe vele, s van-e / szemrevételezve?” Magas nála az erkölcsi mérce, nem adja alább…

A „talán, mégsem éltünk hiába…” biztos tudatában.