Ovisok vonalban, képernyő előtt

A nyomós ok pedig a közösség és az óvodástársak hiánya, meg a házimunka és a „munka típusú” munka ideje alatti időkitöltés volt. Gondoltam, miért is ne élhetnénk a technika adta lehetőségekkel, s csinálhatnánk videóhívást egy-egy kedves ovis társsal, hogy lássák egymást – természetesen szülői közreműködéssel. Mint kiderült, utóbbira a kezdő lépések megtétele után nem is nagyon volt szükség, a gyerkőcök ugyanis bőbeszédűbbnek bizonyultak, miután kikerültem a kétméteres vonzáskörzetből (a másik anyuka ezt már a legelején megtette).

A fülemmel (és néha a szememmel) azonban nyomon követtem, mi is történik a laptop előtt, mi hangzik el.

Azzal kezdődött, hogy a lányom az ovis társ (szintén kislány) kérésére végigmutogatta a lovas ékszertartó dobozában rejlő összes csicsás és kevésbé csicsás ékszert. Ez eltartott egy darabig, s közben a „vonal” túlvégéről ilyen reakciók érkeztek: „Aha, ühüm, hű, de szép!” és a többi. Aztán jött néhány praktikus téma: ki mivel tölti a napját, ki melyik iskolába megy majd szeptembertől, majd őszinte meglepetésemre, a másik kislány feldobta: „Rajzolunk?” Mivel a válasz igen volt, ezért már vittem is oda a papírt és a filctollat a gép elé, ahol a lányom is szépen nyugodtan nekiállt elkészíteni egy képet.

Így a videóhívás lassan átalakult kreatív tevékenységgé, amelyhez valamilyen formában még társaságuk is akadt.

Ez esetben a „gépezés”, az online lehetőség kifejezetten gyümölcsözőnek bizonyult.