In memoriam Koncz Antal

Egy megfázással kezdődött, egy mindennapos betegség tette tönkre a harmincéves Koncz Antal szívét. Nem élt volna sokáig, ha nem végzik el az akkor még szenzációs beavatkozást. A jóslatokat aztán megcáfolták az évek, az alapvetően derűlátó, erős lelkű férfi azzal hálálta meg az életet ismeretlen donorjának, hogy minden percnek tudott örülni. Az új szív is elfáradt, s egy második beavatkozást kellett túlélnie. Aztán jött az agyvérzés, és nem indult be a veséje. De nem adta fel. Egyszer megkérdeztem, miről álmodik. „Mostanában arról, hogy dolgozok egy kertben. Katival kirándultunk, láttunk egy eladó telket, és belebolondultam. Két napig járt az agyam, de aztán beláttam, az ilyesmiről le kell mondani. Már csak az a célom, hogy egészségben együtt legyünk.” Egy ideig ez megadatott még, de mindig kellett hozzá egy újabb csoda. Kati, a felesége mondta, amikor utoljára náluk jártam: „Az emberek nem hisznek abban, hogy vannak csodák. Pedig kellene.” Elveszítette a fiát, és azt is túlélte. Amikor a szörnyű hírrel felhívott, már nem tudtam mit mondani – elfogytak a szavak, akár a csodák. Arra gondoltam: vajon mit kell még kiállnia? Mi lesz a szenvedés következő foka? Koncz Antal befejezte a harcot. Nem ismerek senkit, aki többet kibírt volna nála. Férj, apa és barát volt. Nagyszerű ember. Egy igazi hős.